Na most, ez egy kis történet lesz, egy novella, régebben már beszéltem róla, azt hiszem. Enjoy! Már jövök haza! xD
Emberbőrbe bújt farkas
A Telihold magasan, fényesen néz le ránk, gyermekeire; mintha csak Ő lenne a Teremtő, az életünk Atyja. Mondjuk, ebben lehet némi igazság, a fenséges, ezüst Holdanyának is van köze a dologhoz, különben nem érezném magamat minden egyes holdtöltével ennyire borzongatóan jól.
Most is, legszívesebben kiállnék a szirtre, semmivel sem törődve, és vonyítanék, míg be nem rekedek, ahogy a torkomon kifér, hogy fajtársaim még kilométerekkel arrébb is hallják hangomat… De ezt nem szabad. Nem tehetem, sajnos.
Túl feltűnő lenne, az emberek nem tudnák hova tenni a dolgot, és még a végén elkezdenének vadászni rám. Hiszen, ők még az orrukig se látnak sokszor. Így az se tűnt fel nekik többek között, hogy nem ők az egyedüli „értelmes” faj a földgolyón… Che…
Mellékesen rühellem az embereket. Árad belőlük – az összesből! – a város bűze, emellett romlott a velejéig mind. Természetanya erdői egyre kevesebb menedéket adnak ellenük, mert hát egyre kevesebb is van belőlük… Bujdosni kényszerülünk, nem is tudom, mikor láttam utoljára egy magamfajtát…
Avar rezzen a közelemben, ágrecsegés követi. Túl hangos, ez nem egy erdőlakótól származik!
Felkapom a fejem, és összébb húzom magam bokrom rejtekében, orrom vadul szimatol. Na jó, talán ennyire nem kéne, még a végén megfulladok – a büdös borz is illatosabb ennél a jövevénynél!
Ismeretlen bűz ez, nem állattól való, inkább szemétkuka, hányás és valami más keveréke, ami számomra ismeretlen. Mikor egyszer a városban portyáztam –megjegyzem, azért mert nem tehettem mást, ha A-ból B-be akartam jutni-, akkor éreztem ezt a harmadik elemet, valami nagy, fehér épület előtt ügettem el éppen, akkor csapta meg az orromat. Az épület előtt hosszú lépcsősor vezetett fel a bejárathoz, és a szagokból ítélve rengeteg fiatalabb emberfajzat fordult meg ott nap, mint nap…
Újabb lépés, majd halk szitkozódás – egy ember az, nem vitás. Mi is lehetne mondjuk más?
Farkam magam köré tekerem, próbálok minél kisebbnek látszani. Hegyezem a fülem, hallgatózom – hátha rájövök, mit a cél végett jár erre ez az emlőshulladék, éjnek évadján. Nem is értem, a Teremtőnek miért kellett egy ilyen fajt a világra küldeni… Irtják a környezetet, olyannyira, hogy a végén minden sivatagos lesz, és eljön a világvége. Titkon remélem, megérem majd azt.
Érdekel, hogyan próbál meg ez a fertő kilábalni az elkerülhetetlenből. Holdanya csak megvéd majd az idő előtti kimúlástól, és a vadászoktól… Mint ahogy remélhetőleg most is óvó szárnyai alá vesz, és nem fed fel ez előtt… az emberfajzat előtt.
Megpillantom szememmel az éjszaka csendjét megtörő hívatlan vendéget. Emberi mértékkel középkorú lehet, talán annak az időszaknak is a végét tapossa. Alacsonyabb a mostani átlagnál, kissé pocakos… Egy visszafejlődött medve jut róla az eszembe hirtelen…
Milyen rég láttam én medvét…! Emlékszem, jó pár évvel ezelőtt, újhold idején, az éjszakába burkolódzva a folyóparton lézengtem, szinte még kölyök voltam – és egy hatalmas fekete medve nézett velem szembe a vízfolyás túloldaláról. Kirázott a hideg, olyan kegyetlen, gyűlölettel teli szemekkel nézett fel a csillagtalan égboltra. Félelmetes volt…
Visszatérve a fura szagú egyedhez, szőrzet terén is hasonlít egy medvére – ahogy ki tudom venni, sötét, bozontos haja van, hasonló állapotú szakállal. Kezében hatalmas mordály, ami valamiért nyugtalanít. Mondjuk, egy golyó nem tud végezni velem… Ha több jön, az már veszélyes, de nem lehetetlen.
A közeli fáról bagoly indul portyára, szárnysuhogására a fegyver megrándul az emberfajzat kezében, ahogy összerezzen, s próbálja beazonosítani a hangot. Miután kellőképp lenyugodott nem puskát markolászó keze nagy kabátja alá nyúl, és elővesz egy, a Holdanya fényében megcsillanó tárgyat. Először laposüvegre gyanakszom, de a formája nem olyan. Messze vagyok, nem tudom kivenni teljesen, mi lehet az.
Érdeklődve kúszom hát hangtalan közelebb. Vajon mit akarhat? Mire vadászik pont itt, az éjszaka közepén? Ráadásul miért akkor a Hold ismét teljes, mikor alig bírok egyhelyben maradni…
Szájához emeli a fémes tárgyat, nagy levegőt vesz, és belefúj. Ezzel egy időben borzalmas hang veri fel az erdőt, mintha az egész csak nekem szólna, érzem, hogy a fájdalom a fejem legbelsejébe hasít…
Kétségbeesve próbálok talpra kecmeregni, hogy minél messzebbre rohanhassak, hátha nem hallom tovább ezt a förtelmet. Szemem előtt a Csillagfik víg táncot járnak, nem látok semmit, úgy lépkedek párat és esek el, minduntalan.
Felvonyítok, az éles hang által keltett fájdalom egyre jobban szétárad a testemben, az összes végpontomba eljut. Zsibbadok, mintha ezernyi tű szurkálná minden porcikámat. Nem bírok lábra állni sem, erőm lassan elhagy…
Vonyításom megcsuklik, halkan nyüszítek, miközben véglegesen összerogyok, hogy még egyszer utoljára kitisztulhasson előttem a kép: az emberfajzat elém guggol, még látom gúnyos mosolyát, amivel engem méreget. Utoljára Holdanya nagy alakja is tiszteletét teszi, látom Őt, Őt, aki elárult, elhagyott, eldobott magától engem, fiai egyikét.
Fáradtan hunyom le szememet, tudom, érzem, ez lesz itt a vég…
A fejem tompán sajog.
A fájdalmon kívül semmi mást nem érzek.
Csak az elviselhetetlen kín maradt…
Legyen vége… Azt kívánom, legyen már vége… Holdanya, Teremtő, ne kínozzatok tovább!
Testem furán lüktet. Nem értem, mi van velem.
Nincs elég erőm kinyitni a szememet. De mintha valami nem stimmelne… Mintha a testem nem is a sajátom lenne.
Fáradt vagyok. De legalább a fájdalom elmúlt…
Érzem, elmémet visszaszippantja a sötétség…
Ismét tudatomnál vagyok. Ki tudja hányadik foszlány már ez.
Néha bevillan egy-egy kép. Álmaimból, emlékeimből, vagy a valóságból vannak-e, azt nem tudom. Felidézni is képtelen vagyok őket…
Fázom.
Meztelennek érzem magam…
Hideg, téli estéken, nyakig a hóban se fáztam még ennyire…
Ismerős érzés árad szét a testemben. Nem tudok rájönni, mi lehet az. Valami… valami hívogat, a vérem forr. De nem tudok mit tenni, mozgásra képtelen vagyok, visszazuhanok hát az öntudatlanságba…
Vér. Ez a vér szaga. Tisztán érzem…
A sajátom lenne? Vagy valaki másé…? Talán egy másik farkasé…
Valami történik, érzem a zsigereimben. Valami meg fog változni…
Lehet, hamarosan vége ennek az állapotnak…
Tévedtem. Még mindig ugyanúgy, erőtlenül vagyok. Itt. Hol az az itt egyáltalán? Fekszek-e, vagy lebegek? Ülök, vagy állok? Abban se vagyok biztos, hogy élek-e még…
Hirtelen zuhan vissza a tudatom a sötétségből.
Ismét érzem. Valami készül… valami történni fog. Hamarosan…
- Ébredj! – suttogja egy mézédes hang a fülembe.
Testemen áramütésként cikkan végig a hideg, erővel töltve tagjaimat. Ez a hang… mintha csak Holdanya szólna hozzám… Végtelenül kedves, nyugtató női hang. Senki más nem lehet csak maga az Ezüstös Úrnő…
Mozdulatlan maradok, hátha ismét megszólal. Nem kell csalódnom.
- Térj magadhoz, eleget pihentél!
Lassan nyitom ki szememet. A Paradicsomban lehetek, más magyarázat nincs arra, hogy Holdanya hangját hallhatom. Hát, tényleg meghaltam akkor, de már nem is bánom.
A hangforrás irányába nézek, és szinte szívrohamot kapok. E… Ez egy emberfajzat!
Egy nőnemű egyed, kinek hosszú, barna haja van, és kék színű szemei. Ha bírnám ezt a fajt, talán még azt is rámondanám, hogy aranyos… és fiatal. Félig kölyöknek tűnik még.
- Na végre, azt hittem, átalszod már ezt a napot is – mosolyodik el, de ez már nem Holdanya hangja. Hova tűnt az én Úrnőm? Hova?! És miért vette át helyét egy bosszantóan magasabb tónusú, szinte már visongó emberfajzat hangja?!
- Tessék, igyál – nyújt felém egy poharat a szuka. Mit gondol, egy farkas a mancsaival hol tudja ezt megfogni, na és hogy tudnék beleinni? Egyáltalán, miért beszél hozzám így, mintha egy fajtársa lennék? Miért nem fut el menekülve, ilyesmi felkiáltásokkal, hogy „Jézusom, egy nagy és vérmes vadállat, ááá!”?
- Na vedd már el! – szól kicsit élesebben, megfogva a mancsomat és a tenyerembe nyomja a poharat.
Álljunk csak meg! Nekem mióta van tenyerem?!
Riadtan kapom tekintetemet a mellső mancsom felé, és szinte szívrohamot kapok – ez egy emberfajzat fehéres-szín karja…!
Megforgatom a csuklómat, remélve, hogy az nem működik, és csak képzelődök, ez egy rossz álom… De csalódnom kell, mozdul, arra, amerre én akarom, úgy, ahogy én akarom… Mi történt velem?!
Lerántom magamról a takarót, és igen, az van alatta, amitől féltem – egy emberfajzat teste, nem az enyém. Egy nagy, kicsit szőrös lábfej, egy hasonló szőrállapotban lévő két láb, mely valami kisnadrágszerűségben ér véget, ami kék, kockás, és kellemesen szellős… a felsőtestet egy talán… ingnek hívják az anyagdarabot… szóval igen, egy fehér színű ingbe van bugyolálva. Riadtan pislogok vissza a szukára.
- Mi a baj? – néz rám aggódóan.
Lehunyom a szemeimet, visszadőlök a párnára.
Ez csak egy álom lesz… Olyan nem történhet meg, hogy belőlem hirtelen egy emlőshulladék legyen… Nem, nem lehet, badarság ez az egész…
- Na, mi a baj? – simít végig egy kéz az arcomon. Szemem rögtön felpattan, kezem elüti a szukáét.
Rámorgok, de a gurgulázó hang, ami torkomat elhagyja, nem valami meggyőző. Megrázom a fejemet, felpattanok, és kijáratot keresek a szememmel. Egy zárt ajtó és egy ablak néz vissza rám, utóbbit választom, és ugrok, összehúzva magamat. Fájdalom hasít a lábamba, kezembe, arcomon is érzem az üveg ejtette tucatnyi vérforrások helyét.
Szabadesés következik – egy annyira ismerős érzés… De ez most más, nem borzolja bundámat lágyan a szél, mint ahogy régen, nem, helyette csípős hideg az érzés, az a kevés szőr, ami a testemen van mind égnek meredezik… Hajam az arcom körül csapdos, alig látok tőle. Az emberek hogy tudnak élni ilyen lobonccal?!
Talpra érkezek, s kissé felszisszenek – meztelen talpamnak kemény és hideg hirtelen a talaj, amit az emberfajzatok készítettek városaik talpazatának. El akarok tűnni ebből a sokak által lakott emberi fertőtől szennyezet élőhelyről –inkább meghalóhely-, valahova, ahol egyedül lehetek, valami csendes, és nekem való zöld helyen, vagy hegyekben, barlangban, esetleg egy hófödtetájon… Mindegy hol, csak el innen, el messzire!
Mellső kezeimmel indítok, bár így kicsit nehezebb négy lábon járni, futni, rohanni, mint annak idején… Elég hamar fel is adom a dolgot, persze, csak az után, hogy sikerült többször is elhasalnom a mocskos, portól ragadó talajon.
Undorodva talpra kecmergek, egy ház falának támaszkodva megpróbálok két lábra állni.
Emberfajzatok haladnak el mellettem, olyasmi képet vágva, mintha büdös borz lennék, aki éppen az orruk alá büdösített. Rájuk vicsorgok, némelyiket meg is morgom.
Fejem közben tompán hasogat, lábaim remegnek, alig bírok két lábon maradni. Szemembe szúró fájdalom költözik, olyasmi érzés, mintha belülről valaki ki szeretné őket nyomni. Fülemben dübörögnek az ereim. Torkomban gombóc képződik. Mi bajom van?
Vad pöttyök kezdenek el villogni a szemem előtt, érzem, forog Földanya, forognak az emberfajzatok, a hatalmas épületek, a betondzsungel egésze…
Lábam összecsuklik, arcom a hideg földhöz ér. Ez de jól esik…!
Hideg van, jut el a tudatomig az elmés megállapítás. Hát persze, hogy hideg van, hiszen nincs meg a bundám! Bőrömön milliónyi lúdbőr vert tanyát.
Lassan az is tudatosul bennem, hogy fekszek, a hideg betonon, emberszaggal körülvéve. Nincs erőm felállni, bár szívesen megtenném, és eltűnnék innen a fenébe.
De minek érdemes így élnem, egy emlőshulladékként? Én a saját testemet akarom, a bundámat, a nedves kis orromat, a félelmetes agyaraimat, az izmos lábaimat, karmos mancsaimat… Holdanya, miért hagytad, hogy ezt tegyék velem?!
Úrnőm elárult, kitaszított világomból. Nem azt mondom, hogy boldog voltam, de mégis, jobb élet volt az, mint az emberfajzatoké! Szabadon rohangálhattam, ha éppen ahhoz volt kedvem, nem kellett kötött regulákat betartanom, mint ahogy nekik kell. Most egy lettem közülük.
Nyomorultul érzem magamat. Meg akarok halni.
- Hé, élsz még? – böki meg valami a vállamat. Nyöszörögve nézek fel a recés hangú emberfajzatra. Ruhája szakadt, állatias szag veszi körbe. Bozontos szakálla van, és őszbe forduló sötét haja.
- Ahogy látom, még élsz – bólintja, majd megragadja a hónaljamat. Talpra segít. – Gyere, tudok egy helyet, ahol ehetsz, és keríthetsz magadnak valami normális göncöt – vereget vállon, majd belém karolva elindul, hagyom, hadd vezessen. Hiszen nekem már mindegy, nem igaz?