Egész sok minden történt mostanság, nem hiszem, hogy ebbe a bejegyzésbe beleírom, vagyis... de bele kéne. Mert amúgy mit írhatnék? Hogy hangulatom ingadozó, most jelenleg elvették a rózsaszín felhőcskéimet?

Egy halk, szinte erőtlen dobbanás, halk kongás, mély sötét, puha, ragadós csend... Halványan pislákoló, fel-fellángoló magány...
Egy normális dobbanás, halk kongás, mély, puha, ragadós csend... Rózsaszín kavalkád, béke nyugalom.
Ezeket érzem most. Váltakozva, na nem ilyen gyorsan, dobbanásonként. Bár, szinte olyan... Mintha csak lassan, percről percre csak egyet dobbanna a szívem, minden dobbanásra váltva a két hangulat között. Mintha egy kapcsolón ugrálna...
Adrenalin. andrenalint akarok. Valami veszélyest. Vagy... valami nagy sokkot. Ki akarok esni ebből az állapotból... Ki akarok esni a folytonos boldogság és a kongó üresség kettőségéből.
Annyira... vicces, de már-már megőrülök e vicctől, hogy hol madarat leehtne velem fogatni, hol meg úgy belém lehetne rúgni, hogy valsóágosan kongjak egyet. Az ürességtől... a gondolatok hiányától... vagy éppen a rossz, kínzó gondolatoktól...

Nem megy. Az elmúlt három napban szinte alig aludtam. De gondolkozni se tudtam... Gondolataim vadul csapongtak, gondolataim nem egyszer Reá terelődtek... Elvileg ő sem tud aludni vasárnap óta, bár ez nem vígasztal annyira.
Nem megy. Írni akarok, de egyszerűen nincs energiám leülni írni, blogot se -ez most kivétel-, de ráadásul egy fia történetet se...! Pedig ott van a TvaP, múltkor fizikán -miért mindig fizikán?- materializálódott a fejemben egy újabb jelenet, ami hol van még... a végjáték táján, mikor kiderül, hogy *cenzúra*. Meg Napraforgó, AtA, NyaT, és a többi...
Nem megy. Nem megy kilépnem ebből a kettősségből, bármennyire szeretnék. Idegesít, fusztrál, de nem tudok ellene tenni - egyik pillanatban még repkedek a felhők felett, aztán bezuhanok a Grand Canyonba...
Nem megy. Nem tudok intenzíven szeretni. Még el se kezdődött, de nem tudom tisztába rakni az érzéseimet... egyik pillanatban még KELL, AKAROM, hogy összejöjjön, másikban már kifogásokat gyűjtök, ellenérveket ellene...
Nem megy. Nem megy már az álmodozás sem. A kis filmjeim, amivel eddig altatgattam, szórakoztattam magamat, meghaltak, eltűntek... Ez szinte még jobban táplálja az ürességet.
Nem megy. Változni szeretnék, kibontakozni az önmarcangolásból, de egyszerűen nem tudok. Képtelen vagyok, nincs a löket, hiába szeretném, egyszerűen nincs elég erőm...
Nem megy. A tanulás... nem tudok koncentrálni, folyton eltereli valami a figyelmemet, nem megy nem és nem és nem...
Nem megy. Mintha a beszélgetés másokkal, egyre nehezebb lenne... Mintha a kommunikációs képességem teljesen leredukálódott volna... Nem nagyon tudok beleszólni a dolgokba, ha meg mégis megy, akkor az csak azért van, mert épp szálldosok magasan, fent... Néhány pillanatig csupán, s már zuhanok is...
Nem megy. Nem megy a bizakodás, hogy összejön... hogy én összejövök Vele. Kockázat nélkül ugyebár, de egyszerűen nem tudom erőt venni magamon, hogy bizakodjak. Annyi minden összecsap a fejem felett mindig...
Nem megy. Nem tudom figyelmen kívül hagyni, ha valami zavar. Nem tudok elereszteni a fülem mellett egy gúnyolódást, vagy csak egy idegesítő személyt, vagy bunkót... Nem, ez nem megy.
Nem megy. Nem megy normálisra megírni a bejegyzést. Sry.