Éghetne a pofám, hogy régen ragadtam billentyűzetet, hogy leírjam, mi van velem. Lenne mit mesélnem, két hét, plusz a mai hétfő, rengetek megörökíteni való emlék, amit le kéne vetnem, amíg el nem szállnak. De most ez rohadtul nem tud érdekelni. Írhatnék az örömökről, bánatokról, amik mostanság történtek velem, de most valahogy ehhez nincs erőm. De viszont, röpke egy óra alatt arra vetemedtem, hogy írjak valamit, kiírjam magamból a gőzt, ami most felgyülemlett, csak mert ismét sikersen felzaklattam magamat, másnak a keze is benne volt, csak mert valaki olyan fafej, hogy azzal próbálja hitegetni magát, hogyha magában kárt tesz, azzal mindent megold. De nem, azzal semmit se! De hiába beszélek, ugye, így szokott az lenni, s a tehetetlen düh megfojt, megőrjít... Amit most itt vezetek le, miközben Pink FunHouse-a dübörög a fülemben, többek között. Hogy mi fog kisülni belőle, azt passzolom, majd lesz, ami lesz. szóval, writing time...!

  Egy sötét, esős éjszakán történt. Legalább is, a hangulathoz sokkal jobban illett volna egy ilyen környezet. De nem, mint ahogy soha semmi, így hát ez sem klappolt. Egy sima, verőfényes, madártrillás tavaszi délután volt, az égen lassan úsztak tova a fodros felhők, emberek nevetgéltek az utcán, élvezték az életet, a lágy szellőt, ami játékosan borzolta az emberek haját, s amely vígan játszadozott egy magára maradt nejlonzacskóval...

  Bárcsak a szél engem vidítgatott volna, de nem, én teljes magányomban, magamra maradva dühös, magatehetetlenségről szóló, már-már fojtogató gondolataimmal cirkálgattam az utcán, két teljes órája, zsebemben kiskéssel, amelyet még a konyhából szedtem el, egy igen éles kiskéssel - azon agyalva, hogy netalán tán használhatnám az acélt a csuklómon, vagy esetleg a torkom kicikkcakkozására...

  Rágódtam, kínlódva, hogy mit tehetnék, bár ez csak önsajnáltatás volt, menekvés - hiszen, akinek talán szüksége lett volna rám, még nagyobb mocsokban leledzett, saját gondolatai által mérgezetten, egyedül, talán szörnyű dologra készülve. Ehelyett azon emésztődtem, hogy én már megint mekkora egy tehetetlen balfék vagyok, aki még a barátainak sem tud megfelelő támaszt nyújtani, aki csak kap, adni nem ad, aki már-már kihasznál másokat...

  A kés a zsebemben csalogatott, vérem pezsgett, felszínre akart bukkanni, az én kezem által. Ohh, mennyivel szebb lenne, ha megadnám a mocorgó vércseppeknek, amit akarnak! Boldogabbak lennének, s talán én is, nem feszítene szét belülről a milliónyi balga gondolat, nem kéne az érzelmeimet zabolázni, nem kéne mindig rágódni, magam miatt, vagy mások miatt...

  Vérem szabad lenne, és talán az én szívem is, nem tartanák béklyók, szeretetnek becézett átkok, nem kéne az élet súlyát a vállamon hordanom, nem lenne a sok probléma, amelyek borsot törnek az ember orra alá, hogy ne unatkozzon... Szabadság... Ez kell nekem!

  De nem a vérem árán. Legyen ez csak a bé terv, a menekülés, a kiskapu, a kés a zsebemben a zálog, hogy bizony én ma leadom a feszültséget, lecsapolom nyűgeimet, így vagy úgy, az biztos.

  Agyam dübörgött, miközben a part felé vettem az irányt. A késmarkolat a kezembe csúszott. Keresnem kellett, meg kellett keresnem a Szabadságot. A Csapot, aki -vagy ami- segít megszabadulnom... Hogy ez milyen képben jelentkezhet majdan, fogalmam sem volt, csak bandukoltam, talán már fehéredő ujjakkal a késen, amely tökéletesen a kezembe simult...

  Fogalmam sem volt, merre tartok pontosan. Hirtelen váltottam irányt, nem is figyelve merre menve, mintha valami húzott volna magához. Reménykedtem, hogy a Halál maga az, vagy legalább valamiféle Megváltó, aki varázscsapásra elűzi rólam a gondok rontását, elszakítja a szabadságomat akadályozó bilincseimet.

  Húzott, magához, mind jobban, és jobban, s én már futottam, embereket nem is kerülgetve, majd fellökve; rohantam, előre, hisz hívott - engem, tudta, szükségem van rá, vagy neki volt szüksége egy olyan balgára, ki kisírhatja magát?

  Csak pár lépés, ott leszek mindjárt, át az úton, az autókon túl, ezen a kisutcán át, a kerítésen túl, tudtam, éreztem. Loholtam, azt se tudva hol vagyok, ahogy éreztem szemem csapjai már remegnek, hogy kiereszthessék a könnyeimet, amivel vártak, hogy csak a emgfelelő pillanatban, hozzá elérve...

  Nincs már sok hátra, csak pár pillanat, pár röpke másodperc, amely csak így hopp, elszáll, ennyi kell, ennyi csak, s ennyi az is, amit az élet ad... De kit érdekel ez most már? Csak kiadni, kiadni magamból, ezt a felgyülemlett kínt, a belső szörnyetegemet, amely egyre nagyobbra nőtt az idők folyamán, ahogy nyeldekeltem sorsomat... De most megölöm, végzek a hatalmassal szörnnyel, megküzdünk, s ő fog veszteni...

  Ezt éreztem. Ezt gondoltam. Ezt hittem, ezt reméltem. Ezt vittem magammal, ezt mind. Magammal vittem, a sötét... mély... ragacsos... HALÁLBA.

***

Egy kapucnis alak térdel le a sír elé.

- Hogy tehetted ezt... Miért tetted ezt, miért hagytál el?! - csap a kőre, összetörten. - Ha csak egy kicsit is átadtál volna a nehézségekből... Ha nem fojtottad volna magadba... Talán, akkor... talán akkor még ölelhetnélek, és nem itt térdepelnék, reményvesztetten, szívemben hatalmas lyukkal... Utállak! Utállak, hogy ezt tetted velem! Remélem, ahol most vagy, legalább még jobban szenvedsz! - Ez az utolsó szava, már fel is pattan, és el is rohan.

Másik alak jő, csak megáll a kő előtt.

- Remélem, boldog vagy. Ezzel most nem kevés embernek okoztál fájdalmat. Ezt akartad nem? Menekülni. Menekülni, ahelyett, hogy szembeszálltál volna a démonjaiddal. De tudod mit? Ezzel nem oldottál meg semmit. Csak gyáván megfutamodtál. Csalódtam. - A sírkő ismét egyedül áll, de nem sokáig. Újabb ember jön. Nagy fekete kabátja a földét éri. Fekete haja összefogva omlik a hátára, keze összekulcsolva, szeme két smaragdként ragyog.

- Lépj elő a fa mögül! - parancsol. Rám.

Előre lépek. - Te meg ki vagy? - kérdem.

- Komolyan ez a fontos kérdés? Nekem lenne fontosabb.

- Nem igazán izgat - vonom meg szellem vállamat.Közelebb lép, én hátrálok egyet. De máris előttem van.

- Megérte? - susogja, miközben végigsimít arcomon, kezén fekete köves gyűrű csillan.

Elfordítom fejemet, tekintetemmel a sírkövet pásztázom inkább.

- Azt kérdeztem, megérte? - hangja hidegen cseng, beleborzongok.

- Nem. Meggondolatlanság volt - felelem halkan, rekedtesen.

- Akarsz rajta változtatni?

- Lehet? - pislantok rá.

- Csak válaszolj.

Lehajtom fejemet.

- Bármilyen önző is vagyok ezzel a döntésemmel, akarok.

Bólint, felemeli államat, ajkaimhoz hajol, s megcsókol... Az élet csókját adja nekem, maga a fenséges Halál.

***

  Nevetnem kell. Ennyire meggondolatlan és balga voltam. Csak a saját fejem után mentem... De ezzel csak azt értem el, hogy meghaltam. De kaptam még egy esélyt... Most a kórházban vagyok. Lábadozom. Új esélyem, új életem van.

Ígérem, nem okozok csalódást, kedvesem. Nem okozok csalódást neked, te fenséges Halál.

Happy End. Mert lenyugodtam. Köszönöm, blog.