Annyiszor próbáltam már új bejegyzést írni, de egyszerűen sosem sikerült. Most sem vagyok biztos benne, hogy bírni fogom-e. Mert... *sóhaj* Szóval, mert. Eléggé el vagyok maradva, nem hiszem, hogy pótolnék, inkább a mostani aktualitások.
Eléggé... szarul vagyok lelkileg tegnap óta. Pontosabban tegnap volt nagy mélypontom, ma csak rájöttem valamire, ami miatt visszazuhantam a szakadékomba. Mivel múlthéten nagy részt sütött a nap, én vidám voltam - legalább is ezt az összefüggést véltem felfedezni, amúgy tévesen. Igen, élvezem a napfényt, de tegnap nem a gáz idő miatt voltam kikészülve. De nem ám!
Erre ma jöttem rá. A villamoson ülve (két órával előbb, mint amúgy szokásom - nem volt helyettesítés, Hoffgard meg finnlandban. x3)... De kellett hozzá az egész nap, hogy összetegyem a kirakós darabkáit... Kellett hozzá egy tesiórai bukás... egy beszélgetés Annával... majd a villamos ablakán kibámulás, meg egy alakuló versnek a refrénje... Akkor részletezzük a komponenseket!
Tesiórai bukás...
Nos hát, korlátozunk. A mai beosztás szerint én voltam a korlátozók között, és hát... Addig nem is volt baj, amíg a tanárnő be nem mutatta az utolsó feladatot. Miszerint... Mint ahogy a játszótéren a gyerekek szokták, az átfordulás... Nna, én ott megremegtem. Már azzal is voltak fenntartásaim, hogy átmenjek ruhába, ami a szárítón lóg, de ez... kivágta a biztosítékot.
Ott álltam, és néztem, ahogy átfordul Lisa, Lara, Vivi... aztán Vas felém fordult. Én odamentem, és... megpróbáltam. Vas ott volt, segített volna, de amint a fejem lejebb került volna a lábamnál, bennem megszólalt a vészvijjogó, és egyből hátracspódtam, hogy ez nem megy. Még volt egy próbálkozásom, majd aztán mondtam, hogy köszönöm nem. Utána Zsófit bűvöltük, de ő még oda se ment. Aztán Nitta is felment segítőnek, és Vas újra kihívott... Már majdnem elértük volna a holtpontot, mikor újra fékeztem, nem ment. Remegtem, féltem, könnyeztem. Nem ment.
Vas ezután elküldött minket (Zsó&Ní&me), hogy akkor váltsuk le a zöld ütős floorball csapatot. Kicsit fellélegeztem, megnyugodtam, ütőt ragadtam. De nem találtam rajta a fogást, olyan... furcsa volt. Mintha nem én védtem volna a múltkor, vagy ütöttem volna azt a pár gólt... A baj az, hogy végig megmaradt ez az érzés, bár azért így is ütöttem pár szépet (szerintem. És rájöttem, most már végleg, hogy kell úgy cselezni, hogy megmaradjon a másik lába, mégis a labda nálad maradjon. xD)...
(amúgy, később rájöttem, hogy én meg fogom csinálni az átfordulást. Akár több segítséggel, de meg fogom csinálni. Összeszedem magam...)
Amúgy most a sírás kerülget. Mindjárt folytatom a fentebb elkezdetteket, csak előtt most ezt. Itt ölelgetem a csacsimat, a lejátszóban a három "bűnös" szám... Mintha valami olyasmit jelentettem volna ki, hogy őt nem fogok hallgatni soha... aztán hétvégén, szombaton este láttam az új klipjét... És elszakadt bennem valami. Tegnap letöltöttem, két másik számmal együtt. SP-t hallgatok, és tudjátok mit? Élvezem. A szöveget hallgatva, s tátogva érzem, hogy könnyeim mindjárt megerednek. Igen, törjetek ki börtönötökből, igen, s igen! De nem. Nem sírok. Nem adom meg a világnak... ebben az évben már eleget sírtam. Egy évre elegendőt... Süss rám, kurva nap, gyere már, szükségem van rád!!! Fotoszintetizálni akarok. Kiállni a napra, érezni a pórusaimon a fényt... a szellőt...
Megvártam Annával a villamosát. Nem akartam hazajönni. Beszélgettünk... Elmeséltem neki, hogy tegnap találtam itthon két darab szájfényt. Ki is próbáltam, az átlátszósat is, meg a vöröset is. Előbbi volt a második, az jobban is festett, szerintem. Bár lehet, hogy csak azért, mert az elsőt sikeresen elbénáztam, és máshol is vörös voltam...
"Egyre csak visszhangzik, őrjít: / Akarom én ezt?"
Ez a foszlányom. Majd erre építek... Ha eljön ez a majd.
Miért nem szublimál melléd valaki, ha szükség van egy vállra...?
Szóval, megvannak a kirakós darabok. És mi lett a puzzle-ből? Rájöttem, miért voltam annyira szarul tegnap. Egyrészt benne volt a magányérzet, de ez mellékes. A fő szál azért volt, mert... Félek. A változástól. Megszólalt a vészfékem, és kapálózik vissza, de másik részem tovább akar menni, az ösvényen, amire ráléptem...
Mert változom. És igen, része tudatos. Még a tanév kezdetén volt az "elkezdődött" című bejegyzésem, már ott akartam utalni rá. De most jutottam el arra a szintre, hogy bármi látszik is a törekvéseimből. Ami vicces az az, hogy a másik énem már most kapálódzik foggal-körömmel a dolog ellen... Melyik vagyok én igazán?
Akarom ezt csinálni. Meg akarok változni, mert ez nem állapot. Másrészről meg... minden szép, minden jó így, telnek a napok, itt ülhetek, ellehetek, vannak barátaim, mi kell még...? Miért akarok változni? Miért akarom, hogy bárki is máshogy lásson, mint ahogy most? Ki vagyok én? Melyik Tune az igazi? Egyáltalán Tune igazi Tune lehet ezek nélkül? Annyi kérdés, válasz sehol, a cél messze, bennem ellentétes érzelmek... Elsüllyedek a mély sötétsgében... Üvöltenék, ahogy a torkomon kifér; bőgnék, mint egy csecsemő; kiadnám minden bajomat, ölelni akarok, hozzásimulni valakihez, aki átölel, átkarol, megnyugtat, akinek sírhatok szabadon, aki megnyugtat... De nem teszem. Nincs ilyen a közelemben. Ha van is... neki is megvannak a gondjai, biztos. Nem akarok senki terhére lenni. Csak ezért nem... Könnyek, tűnjetek el, dögöljetek meg, hagyjatok! Csak némán, hadd süllyedjek a feledésbe, igen, ez kéne, nem kéne sok hozzá, csak egy kis... Nem! Ezt a szálat msot elvágjuk...
Inkább írok erelt... majd szösszenetet, ha összejön...
Akarom én ezt...?
.
.
.
