Néhány napja megint nem írtam, pedig én tényleg naponta megpróbálok leülni ide. A leülés rész meg is van, sokszor eljutok az adminfelületre is, de utána... Valami történik, kattan az agyam, s máris rákattoltam a sarokban az x-re. De sebaj, most talán nem fog kattanni az agyam.

Tegnap is megtörtént a dolog, pedig tegnap egész addig nagyon boldog voltam. Legalább is volt egy boldogságos-délutánom, aztán hazajöttem, elveszett a boldogság, és itt ülve elkattant bennem valami. Elég ramatyul éreztem magamat utána, csak szerepezni akartam, zenét hallgatva, hogy elvonjam a figyelmet a rám támadó rosszkedvről. A szerep igazán nem jött össze - Kishivel épp "lefagytunk", Tadeshi elvolt magában, beleszólni nem nagyon tudtam, és egyre kezdett elhatalmasodni rajtam a belső sötét... Üldögéltem ablakban, sétáltam Kishivel - ha ő nincs, lehet eltűnök az éjben...

Előtte találkoztam Matyival, mert hazajöttek a szünet miatt. Meg a húsvét miatt. Azért örülök, hogy van, ami nem változik - ő az. Csak nőtt. Nőtt, talán olyan magas, mint én, ha nem magasabb, és már xboxát nyomja nem a ps-t, mert igen, fent voltunk és játszottunk, mint régen. Hiába sütött kint olyan szépen a nap. Néztem, ahogy FFXIII-zik, nekem is megengedte volna de én inkább csak néztem, milyen profin nyomja le őket. Nyomult katonával is, aztán volt az olasz pókember... (szeretem az olasz angol akcentust. Olyan... borzongató) Meg az elmaradhatatlan LotR - először egymást csépeltük random, pontosabban jók vs rosszak, én kétszer átigazoltam, majd küldetéseztünk, és kitanultam a játékban hogyan kell íjászkodni. Nehéz volt megszokni, hogy mit nyomjak, nna, igen, xbox kontroller most először volt talán a kezemben. Vagy nem, ki tudja. És nem volt Star Wars, ami komolyan meglepett.
Kaptam csokit, felét már ott megettem, másik fele az esti sétakor jött jól, elmajszoltuk Kishivel. A papírt eltettem - emlék.
Matyi mutogatta a rajzait - egész máshogy rajzol már, de imádom. Sok helyes pasi, de mégis átjárja őket valami... Olyan igazi matyis. Szemezgetett nekem a történetből is, és mikor közelebb húzódtam, ellépett tőlem - akkor furcsáltam de valószínűleg csak behatoltam a személyes terébe.

Azt se tudom már igazán miket mondtam Kishinek. Emlékszem, végig küzködtem a könnyeimmel, fújdogáltam az orromat és beszéltem. Beszéltem szinte összefüggéstelenül a fel-felvillanó gondolataimat megosztottam vele. Vagy próbáltam. Aztán meg hallgattam, ahogy beszél - jó volt megnyugtatott, nem arra figyeltem, hogy megint mindjárt sírok.
Hazafele időjáték volt - elvonta a figyelmemet. Futottam, trappoltam a lépcsőn, majd csináltam mindent rekordidő alatt. Aztán hazajött anyu. Tévéztem. Majd csak feküdtem az ágyban. Aludtam is...
Álmodtam. Elmosódott alakok. Nem emlékszem. Volt ott egy piszkosfehér bundájú-vörös szemű macska -tegnap láttam, a bokorban, összgömbölyödött. A szeme színét nem láttam csak álmomban-, meg egy nagy zöld mező. Sok ember. Könnyek. Valami vörös... vér?

Olyan furán érzem magamat egy ideje. Zavar a zerőben. Furcsa. Kishi mondott valamit, hogy a szerelemnek évente vannak szakaszai, valami fórumaláírásban olvasta. Papírzsebkendő szív. Nem vagyok szerelmes. Nem akarok az lenni. De akkor ez mi?

Olvastam. Anansi fiúkat. Néha hangosan felröhintek miatta. Jó könyv.

Kezdem úgy érezni magam, mintha szívtam volna, vagy nem is tudom. Elnézve a fentebbi bekezdéseket, akár részeg is lehetnek. De nem vagyok. Nem ittam, csak vizet. Volt valami a vízben. Vagy a pororoszlánok hatása, amik a fejemre estek a polcról, ahogy megnéztem az új festős könyvemet. Hajmosás után.

Heroes of Might and Magic III. Beszippant. Ma is órákig játszottam. Unom. De nem tudom abbahagyni, mert még a zöldeskék ellenfél ott van. A kék feladta. A lilát már rég legyőzték. Én adtam meg a kegyelemdöfést a tan-playernek, meg még zöldnek. Túl sok az őr szörnyek, sokan vannak, erősek, kevés a hős hadserege.

Énekeltem. Rómeó és Júliát. Feldolgozásötlet jött. A világra szabadítsak még egy feldolgozást, vagy dobjam az ötleteket a kukába?

Kezdek szétesni. Nem érdekel különösebben semmi. Csak a zene. A fülemben pulzál, most speciel Hyde hangja, a Honey-val. Laruku. De rég hallgattam más számukat... (a Lost Heaven kivételével)

Igazából azért akartam blogolni, hogy folytassam az előző bejegyzés vámpíros sztoriát. De már annyira nem akarom. Vagyis de, de a szavak nem gördülnek megfelelően - komolyan, mintha szívtam volna. De tényleg max csak porcicát szívhattam.
Amúgy rájöttem, honnan Dorine neve. Miért pont Dorine lett belőle. Mert két nappal az írás előtt beleolvastam a Tartuffe-be, ott volt a szolgálólány. Kötelező, azóta már elolvastam, s nem volt rossz. Tetszett. Csak először összezavarodtam tőle. Felvettem a szókincsembe az akasztófavirág szót. Tetszik.
Pók jókat mond a könyvben, az Anansi fiúkban. Leírtam tőle kettő idézetet. Idehozom őket.

Szabadesés. Vajon milyen lehet? A mély a talpad alatt... Érdekes. Két ok. Kettő.

Szóval Pók és a mondásai. Az első. A kávéra, hogy hogyan kéri. "Feketén, akár az éjszaka, és édesen, mint a bűn." Annyira szép. Vagy a másik, ezt Graham Coatsnak mondta. Ez inkább vicces. "Jobb a rock az óra körül, mint a róka az orra körül." Tetszenek.

SP szól. Eltekerem. Kasza Tibi folytatja. Nem tekerem el, inkább csak folytatom a bejegyzést.

Tegnap délelőtt beletette a bogarat a fülembe anyu - mi lesz, mit csinálok, ha a Dani is fent lesz Matyinál? Beijedtem. Majdnem nem mentem el. Aztán végül elindultam. Lent láttam őt... mármint a Danit. Egy lánnyal. Fájt. Nem értettem. Összezavarodtam, sétáltam - időm még volt. Aztán leültem a lépcsőn, bámultam ki a világból, magamat átkoztam. Hogy ennyire felhúztam magamat. Hogy azt csináltam, amit apu szokott - hergeltem magam. Csak azért mert láttam őt, és ő boldog volt. De legalább nem volt fent Matyinál. Ha három bekezdéssel tovább olvasom az Anansi fiúkat... Elkerültem volna. Ez a pech.

Ha alkalma nyílt rá, mindig rákérdezett, miért hordom magammal szinte mindenhova azt a könyvet. Ez is egy ilyen alkalom volt.

- De most komolyan, áruld már el, miért cipeled magaddal azt a megviselt, enyhén véres kötetet? Van itt elég könyv - tárta szét a karját, majd lerogyott egy székre - természetesen fordítva, a karfára könyökölve nézett rám kíváncsian smaragd szemeivel.

- Van - hagytam rá, és inkább csak végigsimítottam a könyv gyűrött papírborítóján.

Ez volt az a könyv. Még mindig benne volt a papírzsebkendő, ugyanott, ahol annak idején hagytam, a nyolcvankilencedik oldalon, könyvjelző gyanánt. Azóta párszor már elolvastam a könyvet, de a vérfoltos zsebkendőt sosem vettem ki onnan. A borító belsején még ott sötétlett a régi vér. Kívülről már lejött szerencsére.

Sóhajtottam, rá emeltem tekintetemet. Engem fürkészett, és megint a féloldalas mosolya ült a szája szegletében. Most az egyszer zavart, és inkább körülnéztem a félhomályba búrkolódzó szobában. Na nem mintha nem tudtam volna, mit fogok látni.

Földet söprő karmazsin függöny, amely a csúcsíves ablakot takarta, amott polcsor, rajta Blaine saját könyvgyűjteménye. A fal mellett egy baldachinos ágy, bár csak én feküdtem rajta néha, gondolkodva. Asztal, rajta üvegpohárszett, de minek? Papír, tollak, ecset, Blaine festővászna... És a két szekrény a ruháinkkal. A falon vörös-arany faliszőnyeg futott körbe, csak a tükör szakította meg a futkorászását.

Tükör - torz mosoly költözött az arcomra. Felálltam, lassan elé lépdeltem. Éreztem magamon Blaine tekintetét, de nem törődtem vele. Szembeálltam a tükörrel, és néztem a mögöttem elterülő szobát - főleg azt a széket néztem, ami üresnek mutatkozott, úgy hintázott. Blaine ült rajta, de ahogy magamat sem táttam, úgy ő sem volt a tükörben.

- Dorine? - hallottam halk, kérdő hangját.

Nem fordultam meg. Pillanatig nem is szólaltam meg.

- Blaine - kezdtem, s mivel nem felelt, folytattam. - Miért tettél engem is vámpírrá?

- Mert magányos voltam - vetette csak úgy oda. A széke visszabillent függőlegesbe, s tudtam, feláll. Szinte rögtön mögöttem volt, éreztem leheletét a tarkómon. - Ezerszer kérdezted már... - karolta át a derekamat.

- És megkérdezem ezer és egyedszer is, ha kell... - mormoltam, ahogy egy leheletnyit oldalra fordítottam a fejem, hogy a szemem sarkából lássam zöld szemét. A smaragd most szomorúan fénylett. Mint ilyenkor.

Végigsimítottam az arcán, majd a könyv kiesett a kezemből, ahogy megéreztem mire készül, a testem megfeszült, és hagytam, hadd élje ki magát.

Mindig ezt csinálta, ha előkerült a téma. Mindig...

 

***

 

- 'Reggelt! - köszönt vidáman a könyvtárosoknak este hatkor.

A két nő máris el volt bűvölve. Blaine mosolya tette?

Én inkább csöndesen elnyelődtem a polcok között. Úgy tettem, mintha egy érdekes könyvet keresnék, de igazából csak sétáltam a hatalmas könyvtár hatalmas útvesztőjében, nem tudván felfogni, hogy pár emelettel följebb, a kilátóban a mi kettőn, Blaine és az én lakom van.

- Ma igazán későn jöttetek - csevegett April Blaine-nel. Margaret csak kuncogott.

Blaine nevetve felelt.

- Igen, annyira szépen sütött ma a nap, minden pillanatot kihasználtunk, hogy kint élvezhessük a meleg sugarait...

Magamban most én nevettem. Ja, ha kimennénk a napra, megégnék, és csupa hamu maradna utánunk? Ugyan már! Ennél jobbat sem tudott volna kitalálni...

De a két könyvtárosnő bevette. Elvakította őket a rajongás Blaine iránt. Meg lehet mondjuk őket érteni. Lehet én sem lennék vele, ha nem lenne az a smaragd, igéző szempár...

Próbáltam kizárni beszélgetésüket a fejemből, s egyre mélyebbre menni a rogyásig könyvekel rakott polcok között. Felnéztem az üvegkupolán át, ki az égre. Azt hiszem ott döntöttem el, hogy megölöm Blaine-t.

Lesz még. Minimum három képecske. Majd valamikor. Talán.

Megszólított. Máris furábban érzem magam, mint eddig. Francba. Nem akaroooooooom.