Most kicsit magam alatt vagyok, és az alábbi kis tanmesécske megríkatott majdnem. Meg még egy pár dolog, ha rátalálok...

"Egy vízhordozónak volt 2 nagy cserépedénye. Annak a botnak egy-egy végén lógtak, amit a nyakában hordott. Az egyik edényen volt egy repedés, míg a másik tökéletes volt és mindig egy teljes adag vizet szállított. A pataktól a házig tartó hosszú séta végén a megrepedt edény már csak félig volt vízzel. Két teljes évig ez így ment, minden nap a vízhordozó már csak másfél edény vizet szállított vissza a házba. Természetesen a tökéletes edény büszke volt a teljesítményére, hisz tökéletesen csinálta. De a szegény törött cserép szégyellte a tökéletlenségét, és nyomorultnak érezte magát, hogy csak félannyit tudott teljesíteni. A két év keserűsége után, egyik nap megszólította a vízhordozót a pataknál.

- Szégyellem magam, mert a víz szivárog egész úton hazafelé.

A vízhordozó így válaszolt a cserépnek:

- Észrevetted, hogy virágok az ösvényen csak a te oldaladon teremnek, s nem a másik cserép oldalán? Ez azért van így, mert én mindig tudtam a hibádról, és virágmagot szórtam az ösvénynek erre az oldalára. Minden nap te locsoltad őket, amíg visszasétáltunk. Két éve leszedem ezeket a gyönyörű virágokat, hogy az asztalt díszítsem velük. Ha nem lennél olyan, amilyen vagy, akkor ez a gyönyörűség nem ragyogná be a házam.

Mi mindannyian törött cserépedények vagyunk. De ezek a törések és hibák, amik mindannyiunkban megvannak, teszik az életünket olyan nagyon érdekessé és értékessé. Csak el kell fogadnunk mindenkit olyannak, amilyen, s a jót meglátni másokban."

Tegnap, rájöttem valamire. Ne várjatok eget rengető bejelentést, mert nem az, pusztán eddig nem esett le az egyértelmű... Van egy oldal, minek neve Citatum. Még Nittácskám mutatta, idézetes, mindenfélés. Néha, ha olyanom van arra böngészgetek, de mostanában nagyon ritkásan járkáltam arra. Tegnap jött az isteni szikra: és ha véletlen tudja értelmezni a google reader? És tudja. Tune azóta mindig látja a frissen beküldött idézeteket.

Tegnaptól tart ez a nagyon kellemetlen hangulatom. Kicsit... érzékeny lettem úgy mindenre. Megint - skandálja a belső hangom. Hát ez van, ilyen kis szerencsétlenke vagyok, hogy mindig magam alatt. (Tegnap elgondolkodtam. Hogy tud az ember saját maga alatt lenni? Ez is biztos olyan kunszt, mikor a gerle megeszi önmagát... Jaj! Ma reggel láttam reklámot, újat, Cini Minisest - egyik kis fahéjas kocka megnyalintja a másikat, majd úgy csinál, mintha mi sem történt volna. Aztán megint - erre a nyalintott szépen felfalja. Aranyos...)

Szeretni semmi. Ha szeretnek, az már valami. Ha szeretsz és szeretnek, az a minden.

Tudom, ez régi, de... de gyönyörű. Most ilyen érzelmes hangulatomban vagyok, elnézést. Van még egy, ez lesz az utolsó...

Hunyd le a szemed egy éjszakára, engedd, hogy a zene a belsődig hatoljon. Hagyd, hogy darabokra zúzzon, majd felépítsen újra, hogy más szemmel lásd a holnapot.

Nna, jó, még egyet... Tényleg ez az utolsó, utána már irogatok én. (Nem mintha lenne benne bármi köszönet.)

Megtörtem, egyedül vagyok, és ahogy a napok telnek, a szívem kihűl...

Szóval... Most picit nagyon magam alatt fetrengek, látom is magam kívülről: A testem itt ül, gépelget, alatta ott fetrengek a posvadvány magányomban és gondolataimban, és látom még kívülebbről magamat: van a fentebb lefestett kép, és azt nézegeti pár méterről egy hasonló alak, csak állva, szomorúan, nem értve a dolgokat.
Mert nem értem. Egyáltalán mit nem?

Pocsék érzések kavarognak bennem. Magány, féltékenység, önutálat, úgy ez a kínzó hármas sanyargat, miközben görcsöl a pocim. Yeah.
Tegnap egész végig a csacsis párnát ölelgettem, amit tőle kaptam. Ami így belegondolva, felér egy érvágással.

Még mindig egy nappal ezelőtt pakolgattam, felvettem a kesztyűt a pororoszlánok, és -tigrisek ellen. Vesztettem, megtüsszögtettek, de azért az asztalom alatt már rend van, és a tancuccokat elrejtettem, ne is lássam őket.
Hjaj, neki kéne állni a japó rendszerezésének... Meg majd gyártok kártyákat. xD (Elég szánalom, belegondolva. Mellékneves, igés, főneves kártya... Az sok lesz... És minek? Minek csinálom?!)
Na jó, ezt a zárójeleset fejtsük ki bővebben. Valamiért, az utolsó japókon, amin ott voltam és aktív "tanulással" telt, szóval, amin vettünk is valamit, belém markolt az érzés, hogy... nem. Hogy nekem ez nem megy. Hogy mindenki más jobban tudja, hogy én sosem fogok tudni rendesen japánul, még ha az is a nagy tervem, és elképzeltem, milyen lesz, ha mégis összejön, boldog leszek? Tudni fogok úgy beszélgetni egy japánnal, hogy teljesen megértsem, és megértsen, mintha csak mondjuk magyarul társalognék valakivel? A nyelvek nem nekem valók...

De ha nem ez az én utam, akkor mi? Olyan nagy hévvel fordultam erre az elágazásra, hogy ez az utam, kérem szépen, én itt végig megyek, és jó lesz... De nem! Menekülni akarok, nem érzem úgy, hogy ez a helyes úgy, nem érzem egyáltalán, hogy van-e helyes út...

Túl féltékeny vagyok. Másokra. Mások boldogságára - amiben én nem foglaltatok benne. Mert mintha nélkülem mindig mindenki boldogabb lenne... Én miért nem tudom azzá tenni az embereket?

És miért csak panaszkodok mostanában, a depimben úszkálva? Hol a fényem! A fényemet akarom, a saját külön ki-bejáratú fényemet. Most!

- Utállak! - vágtam hozzá, majd elfordultam. El akartam rohanni, elmenni, el, ne is lássam.

- Mit tettem? - kérdezte meghökkenten, nem akartam hátra nézni, nem akartam látni arcát. Jelen pillanatban azt sem akartam, hogy létezzen, hogy gyötörjön, de csak ott állt.

- Utállak - ismételtem csak meg, halkan, könnyeimmel küzdvén.

- Mi a baj...? - lépett közelebb, kezét megéreztem vállamon. Megremegtem érintésétől, majd leráztam magamról kezét, és léptem előre párat, szembepördülve vele.

- Hagyjál! - sziszegtem, könnyeim kitörtek. - Utállak... Gyűlöllek... Miért létezel?!

Könnyeim kaleidoszkópján át is láttam meglepődött, hökkent ábrázatát. Nem akarta elhinni, amit a fejéhez vágtam. Én meg azt nem akartam elhinni, hogy kínoz engem, és tényleg itt van. Inkább ezernyi látomás, mint ő!

Sokáig csak nézett, majd lehajtotta a fejét, és csendesen kérdezte, hangja szomorú volt, és minden egyes szó, szinte yukat tépett szívemben.

- Sajnálom... Bármit is tettem, sajnálom. Nem akartam...

- Most is direkt csinálod! Gyűlöllek! - kiáltottam rekedtesen, majd sarkon fordultam, hogy futok.

Megérezhette szándékomat, mert mögém lépett, megfogta csuklómat.

- Ne menj, kérlek! - suttogta.

- Eressz! - sírtam, és minél messzebb akartam kerülni tőle. -  Végzetesen utállak, ahogy magamat is, hogy képes voltam... pont beléd... És te csak azért is itt vagy, mikor kis nyugtom lenne! Direkt csinálod, élvezed... élvezed... - nem bírtam tovább, zokogásom elnémított, némán rázkódtam könnyeimtől.

Pár pillanatig csak állt, a csuklómat fogdosva, majd átölelt. Megpróbáltam lefejteni magamról kezeit, de nem hagyta. Csak ölelt és ölelt, magához szorítva, nyugtatón simogatva.

Nem akartam a közelében sem lenni. De mozdulni se bírtam, hozzábújva zokogtam, mind keservesebben, átkozva közben őt, a világom, s magamat.

- Gyűlöllek... - hüppögtem milliónyi perccel később, lejebb nyugodván. - Gyűlöllek, mert nem tudlak nem szeretni!

Ez elég... Szánalmas lett... Nna, jó, csakhogy ne vesszen el, levésem egy ötletemnek a vázát, majd nem így fog elhangozni, de na. Hol van az még...
Léonard fogja mesélni, szerepben, ha valaha eljutunk odáig Kishivel. Az alapszitu az, hogy valami tanári "kiránduláson" vannak épp, és szegénykémet felhívta a barátnője, a szerelme, akiért a csillagokat lehozta, és közölte, hogy vége. Szárazon, hidegen, ridegen, hogy Léonard csak egy szerető volt, nem is szerette soha igazán, csak vágyott az izgalomra, mielőtt hozzámegy férjéhez - és hozzámegy, rögtön másnap, Léonard felejtse őt el, így lesz mindenkinek a legjobb. Szegény szőkeségem teljesen magába roskad és valami tó partjára letelepedve a telihold fényében bámulja a sötét tükröt, sóhajtozgat, zenél. Szívbemarkoló dalt szájharmonikáz, egy dalt, amit meg akarok majd írni. De szóval csak a története...:

A Hold világéletében magányos lény volt, éjjelente mindig átkelt az égen, milliónyi csillaggal körülölelve, mégis, egyedül volt. Eleinte próbálkozott barátkozni a csillagokkal, de ők nem beszéltek vele, túl nagy volt, túl másmilyen, túl nem csillag. Szépen lassan beletörődött, hogy velük bizony sosem fog beszélgetni, örömködni, tekintetét tehát egyre többször vetette a földre sétája alatt.
Egyik alkalommal aztán látott egy gyönyörű leányt, akihet nem volt fogható, aranyszőke hajú, tengerragyogású szemű hajadont, aki épp hazafele sietett a falujába. A Hold nézte őt, fényével beragyogta neki az utat, nehogy nekimenjen valaminek, nézte, de nem tudott betelni vele. Végül a leány hazatért, a Hold viszont tovább sétált az éji égen, és csak a lányra tudott gondolni.
Tudta - neki csak a leány kell, senki más, mellette boldog lehet, és ketten a világot is boldogabbá tehetnék, tudta, érezte, hogy a lány neki rendeltetett. Elhatározta, hogy udvarolni fog neki, és a csillagok rosszallásával sem törődve nappalonta lejárt a földre, a lányhoz.
A leányt nagyon megrémítette a Hold közeledése, de nem mutatta, kedvesen bánt vele, és ezzel akaratán kívül is elhitette vele, hogy viszont szereti. A napok telegettek, a Hold ajándékokkal halmozta el szerelmét, és mindig megígérte, hogy következő éjjelen elviszi őt magával, égi palotájába, ahol boldogan élhetnek, együtt, mindörökké.
De ígéretét még egy este se váltotta be, a leány ennek szívből örült, nem élte volna túl, ha elragadják otthonától, a családjától, és... szerelmétől. Mert igen, volt neki egy szerelme, a szomszéd legény, akiről a Hold nem tudott - annyira belevakult a szerelembe, hogy nem vett észre semmit a leány gyönyörűségén kívül.
Egyszer aztán, ki tudja hányadik ígérgetés után, a Hold valóban lejött az égről éjjel is, hogy magával vigye a leányt. A leány sírt, kapálózott, nem akart menni - a Hold azt hitte mindezt boldogságában műveli, így nem is tulajdonított neki különösebb jelentőséget, becézgette, szeretgette a leányt.
A szomszéd legény meghallotta a lány keserves sírását, és mivel viszont szerette őt, nyomban elhatározta, hogy utána megy. Három nap, három éjjelen üldözte, követte a Holdat, a lány sírása alapján tájékozódva, végül elért a Hold égi palotájához.
A palota ura éppen gyönyörűszép ruhák között válogatott, mit adhatna kedvesének, és ezt kihasználva, a legény besurrant a lakba. Megszöktette a leányt, és a Hold ezt látva, mérhetetlenül szomorú lett, szomorúbb, mint valaha.
Szomorúságában már a feladatát se akarta teljesíteni, átkelni éjjelente az égen, csak állt palotája kapujában, magányosan, bámulva a legény és a leány után, fájdalommal a szívében, és sírt... csak sírt...
Azóta is magányos a hatalmas Hold, nem néz már szét se égen, se földön, megmarad magának, magányos gondolatai között, örökké...

Léonard abban a helyzetben nagyon bele tudja érezni magát a Hold helyzetébe, és nagyon maga alatt lesz az kis szöszkém. Már most sajnálom szegénykét...

Azt tudtátok amúgy, hogy a holdfogyatkozás ideje alatt lesz vöröses a Hold? Most nézem, wikipédián. Ahogy a Föld eltakarja teljesen a Napot a kis égitesttől, nem sötétíti el, hanem halvány derengést teremt a földi légkörön átszűrődő fény - ez a sötétvörös.
Asszem december 21-én keresek valami helyet, ahonnan megfigyelhetem a jelenséget, ami összesen mindennel együtt 3 óra 29 percnyi nézelődést fog jelenteni... De ebből csak egy óra és 12 perc lesz, mikor a teljes fogyatkozás fent áll... Hmmmz... December... Hideg... Sebaj, egyszer élünk! És a mostani időjárást figyelembe véve, kétlem, hogy hó lenne majd, meg mínusz fokok. Hol a telefonom? Időzítőőőőt...! Vagyis inkább a naptáramba...
Hmmmz... Dec. 21. az egy keddi nap. Remélem, akkor már téli szünet lesz, mert én mindenféleképp megyek nézelődni Holdat, átvirrasztva az éjjelt. Csak ne legyne borult az idő...

Mostra ennyi negatívság bőven elég, nemde?