Elég rohadtul ébredtem reggel, olyatén érzéssel, mintha épp légkalapács alá tettem volna le a fejemet szendergés gyanánt. Hát nyugisan szenderegni így nem sikerült hajnali kilenc után, csak fetrengtem és szenvedtem... Utálok így ébredni. Nem értem, most miért jött elő. A fejfájás még talán el is menne, ha nem csapódott volna mellé egy kis hányinger, csak hogy tényleg úgy érezzem magamat, hogy bárcsak fel nem ébredtem volna. Bárcsak már nem élnék... És hasonló kedves gondolatok.
Az megértheti panaszomat, aki járt már úgy, hogy minden apró neszt sokdecibeles zajként fogott fel - hacsak fordultam fektemben, a takaróm surrogása majd az őrületbe kergetett, kint minden elmenő lépteit hallottam, illetve az épp csendesen ücsörgő szél apró rezdüléseire is felfigyeltem. Ezt csak fokozta, mikor egy szarkapár kezdett cserregni az ablakom alatt, szinte olyan hangosan mintha hangosbeszélőt tartottak volna a csőrül elé, túl-túlharsogva egymást vitáztak. Már ott tartottam, hogy hozzájuk vágom a párnámat, a takarómat, majd az ágyamat, végül magamat, mikor megszólalt az ébresztőm. Kelletlenül lenyomtam a Samurai7 tévéből felvett recsegős openingjét, és bambán körbepislogtam, hogy már fél tíz.
Aztán lassan leesett a tantusz, hogy nyár van. Hogy péntek van ezen is belül, szóval nem késtem el a suliból, nem, ilyenről szó sincs. Lehunytam hát a szememet, próbálván kizárni az utcai csoszogó léptek zaját. És akkor az agyamba ugrott: De hiszen mára áthívtam Évit...! Pontosabban, az anyja hívatta meg a lányát, de hát na, nem zavart, jól ellettünk volna. VOLNA, ha nem ülök fel, és nem érzem meg gyomrom vad hánykolódását, mintha valami viharos tengeren ácsorogtam volna egy hajón, rengeteg rákkal a hasamban, akik bizony vissza akartak jönni returjegyük lévén. (Életemben nem ettem még rákot... Na majd egyszer... Vagyis csak surimiként. De hát na.)
Hát, így indult a reggelem, a pocsékabbnál is pocsékabbul, és hiába szopiztam el egy cataflamot, még mindig alig tudok koncentrálni a fejfájásom miatt - de igyekszem - ezért harsog jelenleg a Shinedown énekese a fülembe, hogy hívjam őt bűnösnek vagy szentnek, vagy a kedvencemnek, vagy a legrosszabbnak... Tényleg, még ezt a számot meg sem osztottam itten...! Csak fb-n. Mostanában nagyon fb kattant lettem. Ami baj, nagyon nagy baj, nem kéne... Van értelmesebb dolog is annál, mondjuk az írás. Na de szóval, kalandozgatok a gondolataim fonalán, és már elvesztem, szóóóval... Mit akartam most? Ja, zenét mutogatni!
Elsőként akkor az említett. Shinedown - Call Me. Egyszerűen, mióta rábukkantam, imádom. "Call me a sinner, call me a saint..."
Másodikként pedig a megjegyezhetetlen hosszúnevű együttes egy teljesen megható száma: The Red Jumpsuit Apparatus együttes Your Guardian Angel című remeke...! Amin először majdnem elsírtam magamat, olyannyira magam alatt voltam, mikor hallgattam. Szerintem gyönyörű...!
Amúgy úgy találtam ezekre, hogy csak jött egy villanás, hogy nekem mennyire tetszik a Shinedownék Her Name is Alice-e, és hát bepötyögtem TeCsőre. Ez volt az első amit kidobott, hát meghallgattam. És nagyon megtetszett. Az oldalsó ajánlóban pedig ott volt a Your Guardian Angel - bár nem értem, hogy kapcsolódott a Call Me-hez, azon kívül, hogy tök jó és szerelmetes szám (főleg ez utóbbi...), de végül is szerencse volt, hogy rábukkantam...
Akkor ezt a két számot hallgatva nagyon-de-nagyon magam alá jutottam, őket hallgattam akkor is, mikor a kettővel ezelőtti depresszív bejegyzés megszületett pár kiegészítővel... (úgymint Shalott, All The Same, My World, és társai...)
Nem tudom, hogy vezessem be a mondandómat. xD Nem tudom kötni sehogy a fentebbekhez, segítsééééég...!
Brigikém előző bejegyzés kommentjeinél szólt nekem, hogy mit alkotott. Ezt itt. Valami ferrrrgetegesen nagy. A kommenteknél van az is, ahonnan az ötlet jött, és... Feldobta rendesen a napomat. Azóta is csak vigyorgok, ha eszembe jut, annyira találó. Az a fej, amit Dove vág...! xD
Ha már madár, akkor felvezetném az új problémámat... Ha már annyi madaram van, akkor maradjunk a madaraknál, elkeresztelem az illetőt jákónak. Papagájnak. Mamagájnak... Ahogy tetszik, nekem akkor is azt hiszem Jákó marad, amíg rá nem jövök, hogy van a jákó angolul. (apropó, rákerestem, nem tudván hogy néz az ki, és egyből majdnem felsikkantottam, hogy "jaj, de édes!". Clochard lehet kap majd játszótársat...? Nézzétek meg...! Hát nem tündéri azokkal a vöröses farktollaival?) Múltkor, mikor bevallottam itt érzéseimet a picivel még fentebbi illetővel kapcsolatban, említettem, hogy sokáig két tűz között örlődtem. Hát a második tűz, jákó, tett róla, hogy megrendítsen teljesen elhatározásomban, és ismét két tűz közé keveredjek...
Nem akarok semmit előre jósolni, de amiket írt nekem msn-en, abból nekem nagyon az esett le, hogy esetleg... Kishinek is mutogattam, ő mondta, hogy nem akar belefolyni, meg nem ért az ilyesmihez, de neki is nagyon úgy tűnik, hogy. Hát remélem... Majd minden kiderül, ha sor kerül arra a bizonyos napra... Azért reménykedek. Meg örlődöm. Meg ha nem épp egy történeten agyalok, vagy emésztgetem magamat, akkor ez jut az eszembe, és meg- és megőrjít, nem bírom ki, megőrülök.
Amúgy vicces, Kishi úgy fogalmazott, hogy olyanok vagyunk, mint "két macska, akik kerülgetik egymást". Megyfenyegettem az egyetlen Kishimet, hogy ráfújok, ha ilyet mond még egyszer. xD Vagyis ez volt az üzenet, nem tudom, átment-e. x'D
Lassan madáriszonyom lesz. Gerle, rigó, galamb, papagáj... Meg ma már a szarkákat is szidtam. xD Csinálok lehet egy madárijesztőt, ami mindig velem lehet...
Amúgy, rájöttem, hogy Jani, akinek Demi mutatott be ugye conon, tök jó fej srác, most én vagyok neki Tjún néni, az írótanító mester. xD Ami azért vicces, mert már mióta nem írtam semmit se... (Azért is jó fej amúgy, mert tegnap "kisírhattam" neki bánatomat, és ő meghallgatott, hogy mi az aktuális problémám. Köszönöm!)
Apropó írás, új ötlet fogant meg agyacskámban. Álom ihletésű, szeretem az álmaimat, mennyi jó ötlet tud származni belőlük... De mivel ez volt sorrendben az utolsó álom, ezért a másik kettővel kezdem.
Az első elég bugyutácska, a hét elején álmodtam, és hát fura volt. Csináltam a napi teendőimet, lementem a boltba anyu kérésére, majd feljöttem, és a szobában ott volt egy fiú. Olyan korombelinek tűnt, fekete hajú, kékesszürke szemű egyed volt, nem is tudom kire hasonlítani hirtelen, de tuti, hogy ott és akkor eszembe jutott valaki... Hmmm... fejformára Gackt-ra hajazott, de az arca nagyon más volt, de olyan ismerős. Na, mindegy. Közölte velem, hogy nekem a szobában kell maradni, mert beteg vagyok.
Majd kicsattantam az egészségtől, szóval csak néztem rá értetlenül, majd sarkon pördültem, és megtudakoltam anyutól, hogy ő meg kicsoda-micsoda. Anyu nem értette nyomoromat, még akkor sem, mikor a srác kicaplatott mellém, és közölte, Alzheimer kórós vagyok, szóval másszak be szépen a szobába és feküdjek le, mindenkinek jobb esz így. Úgy meredtem rá, mint valami őrültre, majd lekéredzkedtem anyutól, és nem is figyelve a srácra szépen elindultam. Ő viszont kitartóan jött utánam, bárhogy futottam, mentem, követett, és ismételgette, hogy Alzheimeres vagyok, mit mászkálok, a végén valami bajom lesz, meg minden. De tényleg, felszálltam előle a metróra, erre leszálok kettővel arrébb, hát nem ott terem? Idegesítő volt, főleg, mikor a lépcsőházban fogócskáztunk...
Amúgy most nézem, még igaza is lehetett álmomban a srácnak: emlékezetvesztéssel és hallucinációval is járhat a betegség. De hát azért csak nem... Szóval érdekes volt, és a nap folyamán többször is eszembe jutott a kitartó, ámde roppant mód idegesítő srác. "De Alzheimeres vagy, értsd már meg...!" (ezzel együtt most bevillant egy új ötlet...)
A második, az erre rá jött, meg is lepődtem... Úgy idnult, hogy lyukasórám volt, és a Szent Laciban (ami tuti, hogy az volt, és mégsem) sétálgattam, egyedül, és az angoltanáris folyosóra tévedtem, ami hosszabb és tágasabb volt, magasságra is, és a lépcső nem az ebédlős oldalon volt, hanem a tesiterritorium felölin. Nna mindegy, ez csak annyiból lényeg, hogy a folyosó kihalt volt, én meg észrevettem olyan két és fél méteres magasságban egy a folyosót átszelő fémcsövet, ami alatt volt egy kis kiszögellés - pont akkora, amin esetleg meg tudtam volna állni.
Hirtelen jött ötlettől fogva felmásztam oda, és elhelyezkedtem - mintha korlátoznánk tesin. De tényleg, az az előrebukós dologra szántam el magamat, hogy órán nem ment, majd itt... Mert hát végül is, miért ne menne? Ha nem menne, akkor lepotyogok és nyakamat is törhetem... De ilyesmi csak pillanatra merült fel bennem - aztán megcsináltam, átpördültem, aztán visszatoltam magamat kiinduló helyzetbe és még egyszer... Olyan volt a cső tapintása, mint a fakorláté... Érdekes élmény volt. Aztán olyan harmadik-negyedik pörgetés után elszédültem, és megállítottam magamat, pihegtem kicsit.
És végignéztem a folyosón. Béla tanárúr állt az angol tanári ajtaja előtt, és engem nézett. Ott nem lepett meg a dolog - álmomban az iskolában dolgozott. Tudtam, hogy végem - biztos felelősségre von, meg ilyenek - szóval odáztam a lejövetelet, de végül is csak lejutottam a magasból. Intett felém, és odabotorkáltam, de szerencsére jött hátulról Makádi, és szóval tartotta, én addig repülőstarttal, észrevétlen feliszkoltam a lépcsőn a harmadikra...
Az állatház melletti padon aztán elnyújtóztam háton fekve, csukott szemmel, macskásan, hogy akkor most kipihennem a sokkot. De a sokkok és tanárúrak nem így gondolták - hirtelen arra lettem figyelmes, hogy egy Béla tanárúr van fölöttem, a pad két oldalán támaszkodva, mellettem-alattam térdelve, nagyon-nagyon közel hajolva.
Mondanom sem kell, rendesen zavarba jöttem és köpni-nyelni nem tudtam. "Ügyes vagy..." - suttogta, milliméterekre a fülemtől. Majd hozzátette, hogy nem lesz semmi következménye a dolognak, ha velemegyek. Így hát belementem, és megérezhette, hogy szökést fontolgatok, mert a csuklómnál megragadva húzott fel, a negyedikre. Ott annyi "rejtélyes" ajtó van, de tényleg, a valóságban is - ő megállt az egyik előtt, kulcsot szedett elő, kinyitotta... Majd bementünk, de csak egy kis, alig pár négyzetméteres, fehérre meszelt helyiség volt ott, de ő ránk zárta az ajtót... A falon volt egy tenyérleolvasó, és egy kellemetes női géphang kérte, hogy tanárúr legyen oly kedves és szólaljon meg, majd egy lift elindult velünk - szerintem fölfele, de a suli kívülről -még álmomban- sem tűnt olyan nagynak... Szóval valahova jutottunk, egy hatalmas helyiségbe, ami akár több sulinyi is lehetett - de csak egy szinten. Tejfehér üvegablakok határolták, a tető ívesen haladt el fölöttünk, s eső kopogott rajta. Kis folyosók vezettek a falak mellett, amik között mélyített padlóban mindenféle gépek, szerkentyűk voltak, mindezek gondosan kiskorláttal elválasztva a járóutaktól. Még a számat sem táthattam rendesen a látványtól - tanárúr tovavonszolt, majd megállt egy... nem fogjátok elhinni, de egy valódi trapéz előtt, ami alatt nem volt védóháló, s mintha alatta a nagy semmi lett volna.
Nagyot pillogtam értetlen egy pillanatig, majd felcsillant a szemem, és mintha mindig is ezt csinátlam volna, felmásztam az egyik indító oszlopra, és a következő pillanatban már suhantam a másik felé, majd megpördültem párszor a levegőben, és Kaleido előadós kecsességgel csináltam, és ott tényleg, olyan biztonságban éreztem magamat, mintha mindig de mindig ilyesmivel ütöttem volna el az időt...
Tanárúr, amíg lengedeztem szóba elegyedett valamiféle nővel, majd felkaptatott utánam, és én meg szentimentális hangulatban a függeszkedéstől-majomkodástól a kezemet nyújtottam felé, hogy akkor jöjjön ő is, mikor felé suhantam... És elfogadta!
Sajnos nem tudom mi lett eztán, mert egy kis levegőakrobatázás után ébredtem, és elég furán éreztem magamat. xD
Az utolsó tegnapi álom, azóta ott motoszkál, hogy ebből bizony történet lesz... Nem ember voltam, hanem valami másfajta lény, sőt, lehet, hogy én csak a "néző" voltam, mert néha a másik karakter fejébe is beláttam meg minden... Nna de szóval... Nem tudom már leírni az álomban történteket, mert összemosódtak a történetötletekkel, szhí, de szívás. (szhívás? xD)
A lényeg, van egy faj, a tamírok. A tamírok humanoid lények, csak sokkal magasabbak, nyúlánkabbak, az átlag olyan három - három és fél méter magas. Csokibarna bőrszínük van, és átlalában fehér, ezüst, vagy épp nagyon világosszőke hajuk, hosszúkás orruk, minek orrnyerge lépcsős, hegyes szemfoguk, és, ami a legszembetűnőbb - karjaikból bőrlebernyeg nőtt ki, amiket széttárva meglovagolhatnak egy-egy légáramlatot - ergo repülnek. Egy még közöttük is különc lány a főhös, kinek szüleit a Vezető legyilkoltatta - a Vezető, kinek hatalmas ereje van, amit hitük szerint az istenektől kaptak. A Vezető nos, bárhogy is szépítjük egy zsarnok, egy gonosz "lidérc", aki még családját se kíméli... A főhősnőnk belép egy csoportba, akik ellene esküdtek fel, de rá kell jönnie, hogy nem olyan összetartó az a bagázs, és sikeresen elfogják őt - ő viszont szökik, és belebotlik egy fiúba, akivel először halálos ellenségek, de végül ő a Szövetséges... Kiderül egy s más, történik egy s más, menekülés, majd suliban halódás, prófécia a sráccal és a Vezető erejével kapcsolatban, meg minden... Érdekesnek ígérkezik, a képek, amiket pörgetek az agyam előtt egyre jobban és jobban piszkálják az agyacskámat...
A másik, ami piszkálgat az bizony a Farkasdémont háziállatnak!. Egyre több és több ötlet jön hozzá, a mozaikdarabkák helyreállnak... Rájöttem, eddig azért nem sikerült elkezdenem, mert ennyi rés volt a történeten. De már szinte tudok mindent... A démonok erejét, a nagyobb részegységeket, abból az elsőt tökéletesen, hogy ez ettől-eddig tart... És már-már bleezúgtam a róka karakterébe. Ami hát azért na. Érrrdekes... :)
Ha már karakterbe zúgás, akkor Seung-ha! Magyarosan Szung-ha. Annyira király vagy! You're so cool! Akartam írni egy hosszab kivesézést, de asszem majd csak holnap, mára meguntam a pötyögetést, meg hosszúra rúg már a bejegyzés... Na pá!
