Történt a napokban egy s más, csak lusta disznó voltam levésni. De most itt az idő! Főleg, ha már nincs fent senki msnen... xD Már csak egy jó kis zene kell -ami jelen esetben a Doomsday Gackttól (megjegyzés: nem láttam a videót, amit bevágtam alá, csak a zene miatt van ott!) - így con után ismét fellángolt a fanolásom. xD Na de, mi is volt az elmúlt három napban? //A rohadt életbe már, hogy nem elég két óra egy bejegyzés elkészítéséhez. xD Szóval tegnap (aug. 26) kezdtem a bejegyzést, de ma, 27-én fejezem be, de 26-ára időzítem. Mi lesz itt, suliidőben, hajaj... xD//

Hétfőn... Nos, tankönyvvásár volt, oda is mentünk fél tizenegyre, ahogy azt kell, egy kis meccs árán -hogy anyu is jöjjön, ne cipekedjek egyedül. xD-, hát mit ad isten mindenki úgy gondolkodott, mint mi: idejövünk nyitásra, tuti, hogy nem jön más. Aha, csak az osztály nagyja. xD Nem baj, taliztam legalább a csajokkal, és szépen beálltunk a sorba, s csak álltunk és vártunk és dumáltunk... Én főként Bree-vel. Neki tudtam a conról áradozni ugyanis. xD Aztán, felmásztunk a könyvtárba, lévén pár könyvet onnan kellett beszerezni. Így járt a földrajz - fuck, így hogy csináljuk az órán alvást és firkálást? xD - és a fizika, ami nem gond lévén egyszer se nyitottuk ki nagyon tavaly a könyvet. Én legalább is biztos nem. xD Aztán a francia könyvem is így járt, amitől hát... nem picit akadtam ki. Pedig... azt... kellett volna!!! Jah és az irod könyv is könyvtári. Remek... Még majd vehetjük ki a rajzot és az éneket. Tényleg! Új rajztanár jön Zsiga helyére! Jippí! Nem szerettem a pasast, lévén belerajzolt a műveimbe. Mondjuk, másolt nekem cd-t... Na de szóval. Nitta azt hallotta csiripelni a madaraktól, hogy egy csaj jön a helyére. :/ Ennyit a Akira-senseies álomról. xD Mert igen, nem is oly' régen volt egy álmom, mikor megálmondtam, hogy egy Kira-kaliberű ember lett az új tanárunk... xD
Hjaj, amúgy félek attól a franciától... Rohadtul nem nekem való, lévén, én amit látok, úgy ejtek, angolban is van ezért bajom, elég. xD Na de a francia! Höh! Meg ha már van második nyelvem a japán képében, miért kell még egy...? x'D Sanyarú sors... én akkor is Bree-vel akartam a spanyol csoportba kerülniiiii!!! ='( (Csak azért mert a spanyol zászló griffendéles színű. xD)

Miután hazaérkeztünk, pontosabban leszálltunk a 37es villamosról kettévált az utunk anyuval - én feldobtam a könyveket, hogy aztán lépjek át Edohoz három másikkal, míg szülőm a boltba távozott. Nos, meg is volt, fogtam a hónom alá a Potter kettőt-hármat, plusz a kölcsönkapott könyvtári könyvet, és leszáguldottam... És kit láttak szemeim? Egy Béla tanár urat... Lemaradva követtem őt, mert hogyhogy nem, arra volt dolgom nekem is. xD Először, fel sem ismertem... >.<" Vagyis felismertem, aztán nem akartam elhinni, hogy az ő. ^^" Fent elvoltunk egy húsz percecskét Edoval, majd, mivel már kopogott a szemem, hazatávoztam. Este elkezdtem nézni Kyou-chan társaságában a Trigun ötös dvd-t, azért vele, mert... na erről később. Ez volt a hétfő...

Kedd. Ez ilyen itthon ülős nap volt, amit azzal csaptam el többek között, hogy olvastam és csináltam feladatokat az angol kötelezőből, illetve játszottam a VK DS játékkal. Amiből fényképeztem párat, amiket most közkinccsé teszek. xD Bár, a blog képfelrakója nem hagyja magát... Na akkor lehet, photobucket lesz belőle... Megvan mi a gond! A bmp formátumot nem szereti! Öt kép van, nem sok, nyugalom. :) Majd lesz több is. xD

Természetesen ki mással is kezdhetnénk, mint az én egyetlen Kanamémmel? xD Már majdnem félig van a szerelem-mérő, pedig hát hm. x3 A kép akkor készült, mikor az E-szintes vámpír rámtámadt, és én siekresn túléltem olyan huszadik próbálkozásra a támadást. Az milyen idegörlő minijáték volt! Az volt a lényege, hogy a három támadó testén megjelentek célpontok, s azt kellett eltalálni... És ha nem találod el időben, támadnak... és kevés a főhősnő élete. Bár jön Kaname segíteni, de... de ha sokszor kell segítenie lejebbmegy a végén kapható szerelemszint... X.x Szóval, próbáltam túlélni, s köbö oylan 5 élettel sikerült is a végén. xD Mindegy, amúgy elég sok minden sikerül felfognom a beszélgetésekből. :) És megismerek néhány kanjit! x3 A Zerot, a Kanamét, a Hanabusát... az Ichijout... szóval, boldog vagyok. x3 Jah, meg az is talán felfogom, ha Yuukiról vans zó, azaz rólam. xD

Ez egy Zero lenni, ahogy kimentem vele a városba... Miután összevesztünk, hogy rament együnk vagy parfét, utána úgy eltűnt... xD Rám meg rám támadtak a gonosz vámpírok. Szipp-szipp. xD Akikkel csak hromnegyed órát cseszekedtem, de sebaj. xD

A támadás után, az igazgató irodájában. A képen természetesen Kaname a lényeg. xD Valamiért az én vámpírom szereti így tartani a kezét, ez egy beállása... Zeronak meg a keze a szája elé rakása a szokása. Legközelebb azt is megmutatom. xD Amúgy... WTF?! Mi az az usagi-chan, amit az igazgató mond?! xD Ez eddig fel sem tűnt... xD

Ez egy Aidou-senpai, mert miért ne.  xD Tetszik ez a magabiztos, enyhén támadó beállás, meg ez a mosoly. xD Ezért le kellett ezt fottóznom. x'D

Ez emg egy cuki, meglepődő Zero-kun. x3 Épp esti őrjárat előtt vagyunk. Látjátok a sötétebb barna izéban a kanjikat? Na az egyedülálló jelenti azt, hogy "Zero". Az első a Kiryu. :)

Öööö... úgy ennyi. Sajnos csak 5 CG képem van meg, de majd játszok még sokszor, s rágyúrok. xD Szurkoljatok. ;) Amúgy, lehet, nekem van nagy mázlim, de, mikor kilépek általába a menübe Kaname-sama köszön el tőlem. S megfigyeltem, elköszönéskor, mindenkinek két dumája van. Az annyira kyaaa, mikor Kishio Daisuke belesuttogja a füledbe, hogy "Örökké várni fogok rád, ha kell". x3 Vagy valami ilyesmi. Kyaaaaa!!!

Szerda... Ma mentünk Tade-channal moziba, lévén nyertem én nem is annyira rég egy fogadást. Hát, mit néztünk meg? A G.I.Joe-t, de sebaj. xD Így másodszorra nem is szenvedtem annyira, s próbáltam megfigyelni a kis részleteket, amit elsőre nem vettem észre... Ilyen például Byung-hun Lee felsőteste, mikor letépi magáról az összevagdosott ruhát. x3 Kyaaa! x3 Emlékeztetőül az a kép, amit már egyszer belinkeltem: katt. x3 Amúgy, vicces volt, bemegyünk a moziba, mit látunk? Senki sincs a Fellini teremben...! Amúgy, én ha a Sugár mozijába megyek, mindig azt kapom ki? xD Elsőre a Zsenikémnél, aztán a Potternél is abba voltunk legutóbb csajokkal, most Tade-channal... Na sebaj. xD Jót sétáltunk aztán az én Captian Chibi-chanommal (CöCö. xD), majd miután lezavartak az Árkád tetőjéről (hn!), az Árkád melletti játszótéren húztuk meg magunkat, a furcsa libikókán ülve, illetve a lovakon... xD (Tadeshi az az üljünk be egymás mögé-dolog nagy volt. xD Ugye, hogy épp rossz helyen van a ló farka? xD) Aztán haza is kísértem, csakhogy kapjak szatyrot - mert képes volt elhozni Kishi két mázsás könyvét, a kezében, hogy utána én szenvedjek vele. xD (Kishi, ha olvasod, a Lestat illetve a Kárhozottak királynője nálam leledzik!)

Most meg itt ülök, pötyögve, s mivel ahogy látom, van még egy órám, megpróbálkozok a múltkor fogant félperces levéséséhez. Amúgy van egy új álom ihletettségű story-ötletem is, mesélek esetleg, ha siekrül levésnem a történetet... Tényleg a Trigun utsó részek elemzését is kihagytam még...! Ajjj előbb a történet. xD

- Érints meg...!

- Érintelek...

- Ölelj át...!

- Átölellek...

- Szeress...!

- Szeretlek...

Reméltem, ez a pillanat örökké fog tartani, de, mikor elhangzott a lövés, ott tudtam, hogy az megérkezett... És hogy ennyi járt nekem csupán. Éreztem a forró vért, és már nem láttam semmit sem, könnyeimtől. Ismét vége szakadt az életem értelmének.

 

Három évvel ezelőtt történt az első eset. Akkor boldog voltam, Alen mellett, gyűrűvel az ujjamon, az esküvő előtt állva... Azt hittem semmi nem szakíthat el egymástól minket, hogy ott leszünk egymásnak örökké, és talán tovább, de mint mindig, ismét tévednem kellett. Tudhattam volna előre, hiszen semmi sem úgy van, ahogy én képzelem, én szeretném...

Az én egyetlenem motorral járt mindenhova, motoros futár lévén. A cége éjjeli fuvarokat is vállalt, így néha ő is beszállt az esti műszakos bátyám mellé, avagy helyett, segíteni. Azon a végzetes estén is beugrott Christoph helyett, és ez lett a veszte. Egy kamion ekaszálta őt... Én otthon vártam, tudatlanul, s csak vártam, és vártam... De nem jött haza. Hiába hívtam, nem vette fel. A bátyám se válaszolt a hívásra, sőt, nem is szólt - pedig ő volt az egyik első, aki tudott róla, a motor ugyanis az övé volt. Mikor Christoph beállított, síri képpel, ott már tudtam, hogy valami nagyon nem stimmel.

A hír következtében összetörtem. Egész nap a szobánkban, pontosabban már csak az én szobámban feküdtem az ágyon, Alen paplanába bugyolálva, az ő ingét hordva, a palfont bámulva... és sírva. Christoph át-átjött, és Julie is, a legjobb barátnőm, de nem tudtak visszapofozni belém egy csepp életet sem.

Nem ettem szinte semmit, és az első pár nap csak sírtam, néha álomba sírva magamat, de mindig, ahogy magamhoz tértem, Alen hiánya tőrként fúródott belém, és újból kitörtek belőlem könnyeim. Egy hét folyamatos sírás után már csak az ürességet éreztem. Mintha kiszakítottak volna belőlem egy óriási darabot, amitől járásra, cselekvésre képtelen lettem. Ott feküdtem az ágyban, várva az enyhülést hozó Kaszást...

Két hét telhetett így el... Akkor megjelent az én reménysugaram. Ugyanúgy feküdtem az ágyamban, mint eddig, mikor az erkélyről furcsa hangok ütötték meg a fülemet. Nem törődtem vele, gondoltam, valami állat neszez csak, egy madár. Nem az volt, bár voltak hasonlóságok.

Hirtelen berobbant az üvegajtó, majd a hulló szilánkok között belépett a szobába a Reménység maga, egy férfi képében, aki fehér ruhában volt, és két hatalmas fekete tollú szárny állt ki a hátából. Fekete hajának vége a bokáját súrolta, amúgy összefogta a haját egy fehéres anyagdarabbal. Csak néztem rá, ő visszanézett arany szemeivel, de nem szólt semmit.

Jelen állapotomban, nem is nagyon izgatott a széttört üvegajtó, se az idegen angyal jelenléte, sőt semmi sem érdekelt igazán. Közömbösen pislogtam rá, ő meg csak nézett, pislogás nélkül. Vártam, hogy tegyen valamit, legfőképp azt, hogy vigyen magával, bár kezdtem sejteni, hogy ő nem pont a Halál lesz. Néhány percnyi néma szemezgetés után megszólalt.

"Néma sikolyod halló fülekre lelt." - Nem mozgott a szája, de pontosan tudtam, hogy a hang tőle jön. Belőle sugárzott, és szinte a fejemben szólalt meg. Egy kellemesen mély, mégis földöntúli hang... Borzongató volt hallani.

Nem reagáltam, csak a szemem rebbent. Felültem, ő közelebb lépett hozzám, nem hátráltam. Végig simított az arcomon, szeme villant egyet. "Vissza akarod kapni őt." Nem kérdés volt, kijelentés. Bólintottam egyet, keze még mindig az arcomat érintette.

"Gyermekem, kész vagy áldozatot hozni?" Újfent bólintottam. Elmosolyodott. Kedves mosoly volt, mégis a hátamon felállt tőle minden egyes szőrpihe.

 

Az áldozat nem más volt, mint a hátralévő életem fele, de belementem, hiszen nem tudtam Alen nélkül élni. Következő telihold napján aztán készen álltam, összeszedtem minden összetevőt, és a tetőn állva vártam, hogy éjfélt üssön az óra, és elkezdhessem a szertartást. Ehhez nem más kellett, mint egy pár pentagram szerűen felállított mécses, két szál keresztbe tett írisz, a vérem, és Alen egy hajtincse... Mikor éjfélt ütött a közeli toronyóra, elmormoltam azokat a földöntúli szavakat, amiket akkor, éjjel a Reménység angyala a fülembe suttogot. Kiejtettem őket, tisztán, mégis halkan, lehunyt szemmel, koncentrálva. Mikor befejeztem, a holdsugár a pentagram közepébe tett tárgyakra sütött, és nagy, égbe nyúló fényoszlop emelkedett ki onnan.

Káprázott a szemem, és a nagy lökéshullámtól, amit a fényoszlop gerjesztett, megtántorodtam, s elestem. A fény lassan alább hagyott, és ahogy egyre ritkult, megláttam ott egy álló alakot... Enyhén göndör, barna hajfürtjei a tavaszi szellőtől vezérelve lágyan lengedeztek, szeme tompán csillogott, ajkai enyhén szétnyílva, kisportolt felsőteste mezítelenül sütkérezett a holdfényben... Ott állt, karjait lógatva, csodálkozva a világon, ott állt, holt szerelmem tökéletes mása, az Angyal által csak "bábúnak" nevezett életforma, aki lassan rám emelte a tekintetét.

- Alen... - suttogtam, szememben könnyek gyűltek. - Alen... Annyira... annyira... - Nem bírtam tovább, a karjaiba omlottam, szegényt majdnem lesodorva a lábáról. - Annyira hiányoztál! - sírtam el magamat, a mellkasára borulva.

Átölelt, magához szorított, majd beleszagolt a hajamba. Eltolt magától, belenézett a szemembe. Végigfuttatta tekintetét az ajkaimon, lesoványodott testemen...

- Alen...! - Nem tudtam elhinni, hogy tényleg előttem áll. Hogy tényleg ott van.

- Bell - ejtette ki a nevemet, és én azt hittem, hogy a mennyországba kerültem. Letörölte könnyeimet, majd újra ölelt, és én zokogtam, a mellkasára borulva.

- Kérlek... sose hagyj el többé! - kértem.

- Nem hagylak... - felelte, nyugtatóan búgva a fülembe.

- Érints meg...! - kértem őt, miközben tudtam, hogy már rég érint, mikor tudtam, hogy a szavak hiábavalóak. Tudtam, mégis úgy éreztem, mindezt mondanom kell neki.

- Érintelek...

- Ölelj át...!

- Ölellek... - búgta, miközben hátamon lévő keze lecsúszott a derekamra. Egymás szemébe néztünk, szinte elvesztem barna íriszében.

- Szeress...! - mondtam rekedtesen, és ő közelebb hajolt, közvetlen ajkaimnak súgta:

- Szeretlek... - Összefortunk, egy szerelmes csókban, majd hirtelen dörrenés hallatszott, egy pisztolyos lövése... Karjaim meleg vért éreztek, és mire feleszméltem, Alen összeesett, fekete színű vére a tenyeremen...

- Alen... ALEN! - kiáltottam összetörten, ahogy térdre omlottam. Ekkor megláttam őt, őt, szerelmem gyilkosát, akiről már az angyal is beszélt nekem. "De vigyázz, ha megjelenik a Vadász, örök ellenségem, mert elveszi tőled szerelmedet"

Csakugyan ő volt. Pont, ahogy az angyal leírta. Ezüstszín haja hullámosan omlott vállára, fekete cowboy kalapja elrejtette ametiszt színű, enyhén mandulavágású szemét... Szája pengevékony résnek rémlett, ahogy pisztolyát felém tartva nézett rám... Maga a Gonosz, aki elvette tőlem Alent.

Leeresztette ezustös fegyverét, és közelebb lépett hozzánk. A sírás rázott, és csak bámultam rá, nem értve, miért tette ezt.

- M-miért... - tátogtam megtörten, de ő értette a kérdést.

- Az angyal átvágott téged - felelte hidegen. - Az a bábú, melyet teremtettél, elszívta volna a maradék életenergiádat, amivel csak az angyalt tápláltad volna.

- És... és akkor? Legalább Alennel lehetettem volna! - fakadtam ki, lassan lábra állva, kiabálva. - A szerelmemmel lehettem volna! De te elvetted tőlem! Az utolsó reményemet! - Neki rontottam, nem tudtam türtőztetni magamat. Ő megfogta a csuklómat, és mélyen a szemembe nézett.

- Ez csak egy bábú volt, romlottságból születve! Rövid időn belül meghaltál volna, szörnyű kínok között! - belerúgott Alen testébe, ami ettől megremegett, majd széthullott, fekete porrá. - Látod már, hogy ez nem a te szerelmed?!

- Alen... - borultam volna térdre, de a vadász nem engedett el.

- Téged átvertek... - mondta halkan. - A halottakat nem lehet visszahozni. Ő csak egy báb volt, amit az angyal irányított.

Felzokogtam. Egy világ dőlt össze bennem, újfent. A vadász átölelt, nyugtatgatott. El akartam lökni magamtól, de ő nem hagyta. Elmesélte a történetét. Most már tudom, hogy a Reménység angyala... csak egy gonosz démon.

Hát, a vége nem pont oylan lett, mint amilyenre szerettem volna, sőt, egyáltalán nem olyan lett, amilyenre szerettem volna. xD De megjelenik az én Vadászom! x3 Akiben mintha egy Zero és egy Yagari veszett volna el... Öhm... Aljas rágalom! xD

Említettem még egy álom ihletettségű történetet is. Nos, a lényege az, hogy van egy testvérhármas, két srác, és egy lány, akiket régen elhagyott az apjuk. De egy nap kapnak egy levelet, hogy menjenek ide és ide, ők kapva kapnak az alkalmon, s elmennek. Ám ott nem várt fejlemény történik: találnak egy különös alakú tárgyat, amely felfénylik, majd szépen egy erőhullámmal kiüti őket... Mikor felébrednek, az apjuk áll előttük, és közli velük, hogy ha nem akarják, hogy az anyjuk meghalljon, akkor a tárgyból szerzett erőkkel a világ távoli pontjairól össze kell gyűjteniük az úgynevetett "kincseket". Nem tehetnek mást, hát belemennek ebbe a kis játékba, és ahogy a történet halad előre, egyre kegyetlenebbek lesznek, hogy megszerezzék a kincseket - különben anyjuk ugye meghalna -, s lassan átáll az értékrendjük: céljuk, apjuk megölése lesz, és a kincsek elpusztítása, bármi áron. Ezt a legjobb mangába lenne jó, megrajzolni, csak hát ugye, akadnak nehézségek... Avagy nem tudok rajzolni. x'D De az álom... izgalmas volt...

Nna, Trigun... Utolsó hat rész... Jah igen, azt tudni kell, hogy a Cowboy Bepophoz, és a Trigunhoz is úgy álltam hozzá, hogy addig nem nézem meg, amíg meg nem lesz dvd-n. Előbbi már lassan egy éve megvan, utóbbi a con óta... Vigyázat, spoilert tartalmazhat! Hétfőn, kissé fázva-magányosan magamhoz vettem Kyou-chant, és átöleltem, így néztünk meg, négy részt. (az előző dvd-ről az utolsó részt, csak hogy értsem az előzményeket és az első hármat az utolsóról...) Azt sejtettem, hogy a végén nagy lesz a vérontás, de hogy ennyire...! A huszonhamradik rész végén komolyan, sírtam. Wolfwood... Mondjuk, ott sejtettem, hogy az lesz a vége, hogy kiderült, hogy nem kis köze van a gonoszakhoz. De mégis...
Kedden az utolsó három rész került terítékre, és... be kell, hogy valljam, nem tetszett a vége... ^^" Jó, oké, Vash legyőzi Knives-t, de... nem tudom megmagyarázni, de nem tetszett.
Jaj, és Legato...! Na az a rész viszont jó volt. Feláldozta magát, hogy Vash szenvedjen... Durva volt...

Pénteken amúgy, a conon... valami megszakadt bennem. Nem tudom elmondani mi az, de úgy érzem, valami véget ért. Kezdem kapizsgálni a dolgot, de... hm. Hétfőn rám támadt tehát emiatt a magány érzete, amit csak az én pici Kyou-chanom enyhített. Mostanság úgy hozzánőttem, hogy neki sírom el a bánatomat, ami azért röhej, lévén ő egy baba. xD Vagyis, több annál, hiszen ő az én Kyou-chanom! x3 Na jó, ennyit mára. Ja nee!

Jah, még valami, FONTOS! Nem is olyan rég elhagytuk a 100. bejegyzést, aminek örömére, szeretnék egy kis átépítést eszközölni az oldalon. Szóval, lehet, kevesebb bejegyzés lesz, amíg az én csekély html tudásommal próbálom kicsit átalakítani az oldalt//