Az elmúlt napokban nem egyszer jött, hogy blogot kéne írnom, de annyi lelkierőm sosem volt, hogy billentyűt is ragadjak hozzá, de most úgy döntöttem, hogy kell. Lehet, az eső teszi, lehet, hogy Húsvét van (na jó, ez biztos nem. xD), lehet, hogy az Árpi-adta könyv, vagy a hazabuszozás? Mindegy, de itt vagyok, és akár tetszik, akár nem, írok.

Mindennap feljövök ide amúgy, és általában mindig elveszi -ha van- az írói kedvemet, hogy látom: egy komment sincs. Néha napokig... És akkor olyan szörnyű érzés kerít hatalmába - hát ennyire érdektelen, amit írok? Nna, de igazából nem negatívoskodni akartam meg panaszkodni itten, szóval, tovább, tovább!

A szombat valami nagyon fenomenális nap volt. Mintha a pénteken eszembe jutó kis mondás -amit még nem tudom, kinek a szájába fogok rakni, kinek lesz ez az életfilozófiája, de valakijé lesz, ez is biztos- valóra vált volna, avagy: A ma a holnap tegnapja. Segíts, hogy holnap azt mondhassam, a tegnapot nem lehet túlszárnyalni!
Jó, oké, az annyira nem tetszett, hogy fél hétkor apu becsörtetett, hogy felkeltsen, hogy reggel van, majd az se volt túl jó, hogy közel húsz perc alatt kellett elfogadható külsőt öltenem... De végül is a kocsiban már éber voltam, és nővéreméknél már szökellgettem volna fel a lépcsőn, ha... működött volna a kaputelefon. De persze nem működött, és én erről nem tudtam... Így hát Árpinak kellett visszaszaladnia az ajándékával (névnapja volt), aztán bepréselődtünk a kocsiba. Megjegyzés: Nem a szívem csücske középütt ülni hátul, úgy nem lehet különösebben elbambulni és gondolkodni a tájra függesztett szemmel. De nem volt annyira nagy baj, nővéremmel eldumáltam. Icipicit fellélegeztem, mikor kiderült, hogy nincsenek otthon unokatesómék - azaz nincs ott a kölyök sem, és nem fog a nyakamon lógni. Yeeeah.
Picit egyedül maradtam, amit kihasználtam egy kis Avatár nézéssel (the legend of Aang, ugye.), majd kapcsolgattam és rátaláltam a Viasatra... persze, topmodel, persze nézni kell, mivel évadzáró! Ekkorra értek vissza a népek a temetőből, és nálam volt a távkapcsoló, azt kellett nézni, pont. És nyert Naima, akinek szurkoltam, yeah! Aztán Forma 1... (Megjegyzés: a futam veszett unalmas. Az időmérő? Izgiiii! Még engem is le tud kötni. xD) Majd kimentem és megdögönyöztem az én Csutimat. x3 Rámfért -és talán rá is ráfért- már, úúúúgy de úúúgy megdögönyöztem... x3 Majd beszélgettem egy jót Árpival, meg volt minden, aztán hazaút...
Hazafele mindig szoktam aludni, azzal a másfél órácskával váltom ki, hogy reggel korán keltettek. Nos ez most nem volt meg - nagy volt a csicsergés meg jó, én is hozzászóltam, ez tény. Ezt akkor még nem is gondoltam bajnak...
A Lurdynál aztán kiszálltam nővéremékkel, mert a Noé Állatotthon -ahonnan a két cicójuk is van- elvileg kivonult a már nem is tudom milyen állatos üzletbe, kutyákkal, meg simogatnivaló nyúllal. Kutyáztam picit, meg körülnéztünk -úúú, az a minicápa az nagyon ott volt. Olyat akarooook! x3-, majd mentünk tova, Westendbe, mert nászajándékot akartak venni. Kísértem őket, és a szívfájdító gitárbolton is túl van egy tök jó kis üzletecske, a szám tátáva maradt, olyan cuccok voltak ott, olyan ötletes berendezési tárgyak, amikre azt mondtam, hogy igen, az kell! (Csokiszökőkút, különleges órák, képkeret... és a piás játékok - a sakk vagy a sorsolós veszett beteg... x3) Utána -mily kicsi a világ- találkoztunk árpi bátyjával és a barátnőjével... Mit en mondjak a csaj olyképp idegesít, mint amennyire a Dia szokott. Azért Attila beoltott - bár visszaoltani nem volt erőm, mert kijött rajtam a fáradtság még a metrózás alatt. xD
Ezután szétváltak útjaink - ők léptek haza, én meg egyedül még mászkálgattam - a múltkor kinézett antikváriumba ismét betévedtem, de láttam egy olcsó virágboltot is, ahol tök jó cserepes gazok voltak, meg egy mindenféle kulcstartós-keleti cuccosos kis bódéra is bukkantam, amin szívemnek kedves holmik is voltak. -és ha még pénz is lett volna a pénztárcámban, milyen sok kedves holmi jött volna haza velem...!- Ezután haza vettem az irányt, a metrón el-elbambultam, és mikor felnéztem nagyokat pislogtam, hogy "még csak itt vagyunk?", "ez nem volt már?", és hasonló elmés kérdéseket téve fel magamban. A villamoson aztán a mobilomat bűvöltem,de végül elraktam, nem zaklatva Kishit, hogy esetleg találkoznánk-e.
Két perccel később jött az sms Kishitől, hogy esetleg nem-e találkoznánk. A telepátia működik... - ideje, ki tudja mióta ő a legjobb barátnőm. xD Szóval találkoztunk, ő a görkorijával jött, mert célkitűzésként elhatározta, hogy meg fog tanulni menni benne. Én meg segítettem - kaptunk pár furcsa pillantást, de nem gond. Megengedete, hogy én is menjek vele egy kicsit - azért van, amit nem felejtek, a görkorizás még megy. Jézusom, de rég is volt, mikro az enyémben suhangattam! Megvolt pár éve, az is biztos. Nem mertem nagyon gyorsulni, a ruhám miatt -nem akartam esni-, így sajnos a trükköm sem ment - a felgyorsulás, majd fodulás és háttal menés. xD De nem baj, ez van. Majd tudom, eljön a pillanat, hogyha nekem is lesz görim, hogy együtt gurulgatunk -és esünk-, esetleg mondjuk a suliba. -na, az vicces lesz, ha lesz. xD-
Utána meg lettem invitálva egy italra a kocsmába - hát tehettem mást? Belementem, és a legdurvább, hogy egy apám korabeli "enyhén" spicces csávó táncra akart invitálni... Hátööö... Annyira megszeppentem, hogy az oltogatógépezetem lefagyott. Ejnye...
Szóval egy jó kis mozgalmas nap volt, élveztem a sok történést. x3

A tegnapom tipikusan az a nap volt, amely a "basszuk a rezet"-kategóriába illik, az még hagyján, hogy összesen tizenkét órát aludtam -egy fél nap, basszus! xD- de hogy még utána is kómásan mászkáljak az már tényleg sok. xD Mindegy, néztem egy kis Dr. House maratont az AXN-en, meg gépeztem és gépeztem... Igen,a sszem tényleg javíthatatlanul kocka vagyok. (Kihagytam: Heroes of Might and Magic III-mal is játszottam, két órácskát, skizofrénül - négy külön szín, négy külön emberként, amiből kettő-kettő szövetséges. Ma is játszottam és tök vicces úgy harcolni, hogy mindig az éppen támadó félnek nézem, mi a jó. xD Hülyeségből elnevezgettem az éneimet, ugye, az első Tune, a második Hao lett, és őket simán veri a Saku-Gorge páros. Ejnye... xD)

Ma a nyuszi alkalmából átjöttek Timiék, és hát beszélgettünk, meg minden (ugye én basztam a rezet a Heroes-szal xD), majd úgy döntöttem, megfojt az itthonlét, ezért velük megyek, ha nem haragszanak. Nem haragudtak, így mentem. Az eső esett, mi mentünk a kihaltnak rémlő tömegközlekedési eszközökön, macskáztam egy sort - Mazsi aludt az ölemben, Zserbit sikerült felheccelnem, hogy fújjon rám, szóval, sikeres nap -és ahogy a picike liheg, valami nagyon halálos. x3-; vacsiztam, majd jöttem haza...
109-essel. Amivel szeritnem nincs is annyira nagy baj, ha előre ül az ember. És ha Árpi adott a kezébe egy Neil Gaiman könyvet - mondtam már, hogy imádom a fickót? (Árpit is, de most speciel az íróra gondoltam. xD) Elkezdtem még a buszmegállóban -húsz nyamvadék percet vártam!- és a buszon majdnem végig azt olvastam. Érdekesen indul... És bejön. <3 Pedig még sehol sem vagyok. (Bocs, Tadeshi, az Elf Csillag másodlagossá vált. xD) Az Agansi fiúk a címe, amúgy.
A buszon fel-felnézegettem, hogy meghatározzam hol vagyunk. Épp visszamélyedtem a könyvbe, mikor jött a halvány gondolat: esetleg a sofőr lehetne oly kedves és be is mondhatná. És hoppáré! A következőnél és az utániaknál már bemondta a megállót. Ennyire műkszik mostanában nálam a telepátia? xD
Szeretek azon a buszon zötykölődni egyedül - sok gondolat megfordul a fejemben olyankor. Jók is, rosszak is... Történet ötletek... Karakterek... filozófikus gondolatok...

Csipp-csepp-csöpp, sok pici esőcsöpp.

Nem szerettem azt a buszjáratot, de nem volt mit tenni - ez volt a legkönnyebb hazajutási mód, főleg, ha nem akartam átszállással bíbelődni. Lehet, hogy úgy előbb érkeztem volna haza, de nem akartam vacakolni, inkább minél több időt eltölteni újonnan zsákmányolt könyvem társaságában.

A megállóban ácsorogtam már a könyvet bújva, mikor szemerkélni kezdett az eső. Magamban káromkodva tettem fel a kapucnim, és rejtettem a könyvet a bőrkabátom alá, nehogy véletlen valamiféle baja legyen.

Türelmetlenül vártam a busz érkezését - na, nem mintha olyan nagyon vágyakoztam volna a rozoga jármű zötykölődésére, nem, sokkal inkább olvasni akartam, mert a könyvem nagyon is érdekesnek ígérkezett, alig olvastam még bele, de már alig bírtam letenni. Az úton haladó kocsik minduntalan elvakítottak a reflektoraikkal, de csak nem akart érkezni az a guruló szerencsétlenség. Sóhajtva néztem hát inkább a lassan gyűlő pocsolyát a lábam előtt.

A percek lassan folydogáltak, akárcsak a kis folyammá érlelődött esővíz a csatorna mélyébe. A busz pöfögve-hörögve befutott, és majd szétesett, ahogy kinyitotta előttem az ajtaját. Újabbat sóhajtottam majd felszálltam a járműre.

Alig volt pár utas ezen esős, majdnem későre járó időpontban, így volt lehetőségem válogatni a letelepedési helyek között. A forgó előtti részt válaszottam, és le is ültem a menetiránynak háttal levő egyedül terpeszkedő ülésre.

A könyv már a kezemben volt, mikor egy tekintetet éreztem magamon, ezért felnéztem. Egy korombelinek tűnő srác ült a forgó túloldalán és engem méregetett kicsit gúnyos, féloldalas mosolyával. Hosszabb, vállig érő fekete haja volt, és zöld, különösen zöld szeme.

Ilyen zöld szemet még sohasem láttam - jó, bevallom, igazából kevés embert láttam még, akinek zöld szeme lett volna, de az övé különleges volt - olyan igazi sötét, élénk, smaragdzöld szeme. Későn vettem észre, de tekintete olyannyira megbűvölte az enyémet, hogy máris két megállóval arrébb voltunk.

Zavartan fordítottam el a fejemet tőle, a könyvre pillantva. Éreztem, nevet rajtam, de nem akartam felnézni. Vagyis de, egyik részem igen is fel akart nézni, ismét elkapni a csodaszép szempárt, de a másik, a normális énem inkább a könyvre szavazott - teljes joggal.

Egy futó pillantást azért megengedtem magamnak, bár ne tettem volna! Arca rezzenéstelen volt, de a szeme... az tényleg nevetett rajtam. Sértetten csaptam fel a könyvet és merültem bele a sorokba. Azaz csak merültem volna, egyre inkább azon kaptam magamat, hogy nem fogom fel az olvasottakat, és gondolataimba a szemben ülő srác trappolt és az istennek sem akar kimenni onnan.

Nagyon nem tetszett a helyzet, így megráztam a fejemet és erőszakkal rákényszerítettem magamat, hogy olvassak. Modnanom sem kell, pár másodperccel később már lopva felpillantgattam a srácot fürkészve...

Egyik lábát a másikra helyezve ült, karjait összefonva a mellkasán. Gondolkodó fejjel bámult ki az ablakon, szája szegletében mosolyféle bújkált. Hirtelen emelte rám smaragd szemét, védekezni sem volt időm, és elkapta tekintetem - hacsak pár másodpercre is, de rájött, hogy őt néztem.

Kezdtem egyre kínosabban érezni magam. Aztán eszembe jutott a megnyugtató gondolat, hogy végtére is... nem valószínű, hogy valaha is összefutnék vele újból, úgyhogy nem kell rosszul éreznem magamat miatta. A gondolatra magabiztosan emeltem fel újra a fejemet, de tekintetével találkozva inkább gyorsan lesütöttem a szememet.

Halkan felnevetett, nevetett rajtam, és éreztem, arcomon szétterül a pír. Az ajkamba haraptam és inkább a könyv soraira függesztettem tekintetemet. Olvasni persze nem bírtam...

Mikor elég erőt szedtem össze újfent és felnéztem már állt - az ajtóban, és jelzett, hogy leszállna. Valamiért nagyot dobbant a szívem, mikor a megállóban aztán leszállt - ám előtte felém fordította a fejét, és rám küldött egy mosolyt.

Néhány máspercre lefagytam ettől, és mire feleszméltem a megálló már túl távoli volt, és nem láttam álló vagy esetleg sétáló sziluettjét a sárgás lámpafénybe burkolódzó utcán. Sóhajtva csuktam be a könyvet és bámultam ki a mellettem lévő ablakon.

Ütemes lábdobogásra lettem figyelmes, mellőlem, a velem egyvonalba lévő kettősülés felől. Egy rosszalló pillantást vetettem a doboló felé, aztán bent akadt a levegőm: ott ült mellettem, a smaragdszemű srác, és pimaszkásan mosolygott. Rám.

Zavartan kaptam vissza a tekintetem az utcára, az autókra, vagy már tudom is én mire, és szívem vadul verdesett a helyén. Ez meg hogy lehet? De hisz... leszállt, aztán most meg itt van mellettem, olyan közel, hogy szinte megszólíthatnám...

- ...niczky utca következik - morogta a sofőr a mikrofonjába, mire felrezzentem. Hiszen leszállok.

Kicsit remegő tagokkal tápászkodtam fel, nem merve a srácra nézni. Ahhoz az ajtóhoz mentem, ahol ő leszállt. De akkor miért van a buszon?

Mikor kikerültem a bűvköréből - mikor már nem zavart annyia a jelenléte - óvatosan ránéztem - az ő szeme végig rajtam volt, most ismét összekapcsolódott tekintetünk pár másodpercre...

Az rázott vissza, hogy tátogott valamit. Hogy nekem-e, abba nem voltam biztos, de mivel nagyon más nem volt a közelben és rám nézett, csak arra tudtam gondolni, hogy nekem mondta, de nem értettem, mit akar.

Nem szerettem ezt a buszt, mégis, most először életemben nem akartam leszállni. De a megállóm kegyetlenül jött, én meg küldtem egy búcsúpillantást a srác felé... Azaz csak küldtem volna. Ugyanis a smaragdszemű kámforosat játszott.

Hiába néztem körül a megállóban is, sehol nem volt. Érteltenül bámultam a busz után, aztán megejtettem egy sóhajt, és eldöntöttem, kiverem a fejemből őt. Hiszen nem is ismerem, és hiába a különös aurája és az a csodálatos szempár, valószínűleg nem fogom sohatöbbé látni...

Kicsit elszontyolodva indultam hazafelé. Úgy döntöttem nem pazarolom az energiámat újabb busz várásra, meg egy megállóért felesleges - elindultam hát gyalog.

Agyam minduntalan előhozta a srácot, hiába próbálkoztam, sehogy sem sikerült elterelni róla a figyelmemet. Nem is igazán néztem merre megyek - rutinból közlekedtem, a robotpilótám vezetett.

Igen ám, de a robotpilóta nem volt felkészülve ilyesmi útakadályra.

Isten a tanúm rá, hogy egy pillanattal azelőtt még nem volt ott, de mikor léptem még egyet, már előttem állt, és későn vettem észre, nekiütköztem.

- Szia - köszönt, mintha természetes lenne, hogy nekimegy valaki az utcán. Zavartan léptem hátra egyet és felnéztem rá - a buszon nem tűnt ilyen magasnak - másfél fejjel fölém magasodott.

- He-helló - motyogtam, mire csak mosolygott. Az a félmosoly ült az arcán, amit akkor láttam, mikor először rápillantottam.

- Nna? - nézett rám várakozón, én meg értetlenül bámultam csak rá.

Felnevetett.

- Akkor gyere! - ragadott karon, és vezetett valamerre - de hogy merre, az rejtély.

- Ho-hová viszel?! - akartam kérdezni, de hang nem jött ki a torkomon. Gondoltam megmakacsolom magamat és nem lépek egy tapodtat sem tovább, de testem nem akart engedelmeskedni, csak mentem hát, utána.

- Hiszen beleegyeztél - csevegett tovább, mire értetlen pillantásomra újra felnevetett. - A buszon. Bólintottál... - Arra céloz, mikor a fékezés következében rándult egyet a fejem - a gyomrommal és minden egyéb mással együtt, mikor felfedeztem, hogy nincs ahol lennie kéne?

- Én nem... - motyogtam.

- De, beleegyeztél, nincs mese, Dorine. Az enyém vagy - rám villantotta a mosolyát.

- Nem! - akartam ellenkezni. De nem ment.

- Hiába minden - duruzsolta a fülembe. - Mától kezdve velem maradsz... örökre. - Kivillantotta irreálisan nagy szemfogát, majd a torkomba harapott...

...

Tévedett. Nem maradok vele örökre - mert aki halott, akit megöltem, azzal nem maradhatok, hiába szeretem...

109-esen ihletődve. Nna?