Idén is, mint ahogy pár éve megszokhattunk, az 56-osok tere átadta magát az ARC óriásplakát kiállításnak - ami természetes kíváncsiságot ébresztett bennem, s bár hétvégén akartam menni rá, mint kedves nővérkém felvilágosított: csak holnapig van a kiállítás. Öööö... Hoppá. Mindezt vasárnap tudtam meg azt hiszem, s egyből szóltam Kishinek: mivel csúnya és aljas mód őt akartam elrángatni magammal a kiállításra.
Nem zavarta, sőt, szívesen jött velem, és meg is beszéltük, hogy alszunk rá egyet, hogy a kedd délután megfelel-e időpontnak, így, suli után. Én közben egy éjjel alatt el is felejtettem, és ha Kishi nem ír rám egy sms-t ma reggel, akkor bizony úgy elfelejtem, mintha nem is létezett volna. De ő résen volt, és agya nem olyan lyukas, mint az enyém, vagy mint a szita - ezért lezsíroztuk, hogy délután hol és mint tali...
Mert mázlimra haza tudtam előtte jönni, lévén Ofőnk a kirándulás után kiütötte magát, lebetegedett, és még mostanra se kúrálta ki magát. (Lebetegedett még Anna, aki tegnap már jött, de visszaesett szegényke, illetve péntektől van egy Réka hiányunk is. Illetve csütörtök óta Tune rekedt üzemmódban létezik, s nem tud normálisan énekelni...! Az élet nagy problémái... xD) Szóval nem volt hatodik órám, és mivel modulom is csak kéthetente van (ezt majd a sulis blokkban mesélem részletesen), totál Hawaii volt, majd háromra vissza is szálltam a suliba, fölszedni egy Kishit.
Az aktuális terme előtt ücsörögtem, és ahogy kizúdult a diákság a teremből, Kavics értetlenül bámult rám. Én pofátlanul visszanéztem rá, egyenesen a szemeibe. Hm. Érdekes volt. xD Mindegy, Kishivel aztán nyakunkba vettük a lábunk, 3as villamos, egészen a Mexikói útig... Hosszú menet volt, miért számítottam rövidebbre?
Ott megmutatódott (passzív, pfúj) egy nagyon olcsó, ám nagyon tetszetős könyvesbolt, ami kicsit kamikaze átjutási módot igényel, de nagyon jó könyvek vannak ott, olcsóért... x3 (Amúgy miért van mindenhol leárazva minden Ulpiusos könyv? Csak nem tönkremennek?! Az nem lehet...!)
Utána kisföldalatti, majd Hősök tere... kis kerülő után megtaláltuk a nekünk kellő teret, és indult a kiállítás...
Voltak kegyetlen jó plakátok. Igazak, elrettentőek, wötöfö kategóriásak. Képeket nem csináltam, pedig megérte volna pár, hogy lekapja az ember. Mindegy, a neten fent keringenek, és most leszek olyan kegyetlen, hogy a kedvenceimet belinkelem. (Nem a legjobb képminőség, de köszönet a képekért az alon.hu-nak, akiktől kölcsönloptam őket.) A legdurvább szerintem határozottan ez volt: Isten lájkold a magyart. Nagyon megfogott még ez az álomvilágos, illetve a "Mertem nagyot álmodni". Epic win még az árfolyam, az én szóltam, és a hol laksz? -anyádba. Úgy... erről ennyit.
Jöhet a gondolatok rész. Miért olyan tuskó tajparaszt az átlagember? Nem figyel a másikra, kigúnyolja a védtelent; sárba tiporja a másikat, még ha nem is tehet amaz róla; tönkreteszi más munkáját, egyszerűen borzasztó. Főleg, hogy a korombeliek értelmi szintje alulról súrolja a béka seggét, és többek között ők teszik a fentebb említett dolgokat. De a baj az, hogy ugyanúgy, megannyi felnőtt is beszállt közéjük, és nem és nem bírom ki, ahogy végigmegyek az utcán, ülök a suliban és hallom, látom az "értelmet". Mi lesz belőled világ? Hova vezet mindez?
Na jó, nem idegesítem magamat még jobban ezzel, nem fejtem ki, nem lovallom bele magam. Hogy Vörösmarty-t idézzek: "Az emberfaj sárkányfog-vetemény / Nincsen remény! Nincsen remény!"
