Elég rohadtul ébredtem reggel, olyatén érzéssel, mintha épp légkalapács alá tettem volna le a fejemet szendergés gyanánt. Hát nyugisan szenderegni így nem sikerült hajnali kilenc után, csak fetrengtem és szenvedtem... Utálok így ébredni. Nem értem, most miért jött elő. A fejfájás még talán el is menne, ha nem csapódott volna mellé egy kis hányinger, csak hogy tényleg úgy érezzem magamat, hogy bárcsak fel nem ébredtem volna. Bárcsak már nem élnék... És hasonló kedves gondolatok.
Az megértheti panaszomat, aki járt már úgy, hogy minden apró neszt sokdecibeles zajként fogott fel - hacsak fordultam fektemben, a takaróm surrogása majd az őrületbe kergetett, kint minden elmenő lépteit hallottam, illetve az épp csendesen ücsörgő szél apró rezdüléseire is felfigyeltem. Ezt csak fokozta, mikor egy szarkapár kezdett cserregni az ablakom alatt, szinte olyan hangosan mintha hangosbeszélőt tartottak volna a csőrül elé, túl-túlharsogva egymást vitáztak. Már ott tartottam, hogy hozzájuk vágom a párnámat, a takarómat, majd az ágyamat, végül magamat, mikor megszólalt az ébresztőm. Kelletlenül lenyomtam a Samurai7 tévéből felvett recsegős openingjét, és bambán körbepislogtam, hogy már fél tíz.
Aztán lassan leesett a tantusz, hogy nyár van. Hogy péntek van ezen is belül, szóval nem késtem el a suliból, nem, ilyenről szó sincs. Lehunytam hát a szememet, próbálván kizárni az utcai csoszogó léptek zaját. És akkor az agyamba ugrott: De hiszen mára áthívtam Évit...! Pontosabban, az anyja hívatta meg a lányát, de hát na, nem zavart, jól ellettünk volna. VOLNA, ha nem ülök fel, és nem érzem meg gyomrom vad hánykolódását, mintha valami viharos tengeren ácsorogtam volna egy hajón, rengeteg rákkal a hasamban, akik bizony vissza akartak jönni returjegyük lévén. (Életemben nem ettem még rákot... Na majd egyszer... Vagyis csak surimiként. De hát na.)
